Egy hét múlva, a szerbek elleni mérkőzésen, már magyar állampolgárként – magyar állampolgárként is – fogja énekelni a Himnuszt Marco Rossi. A válogatott szövetségi kapitánya már eddig is énekelte a Himnuszt, ezt láthattuk a televíziós közvetítéseken. Vagyis Rossi, belülről korábban is magyarként volt jelen.
Nyilván így volt ez, még akkor is, ha nem pontosan értette Kölcsey Ferenc szövegét. De ezt a mondatomat azonnal vissza is vonom, nehogy azt higgye bárki, hogy a rosszindulat vezérelt, amikor leírtam. Ellenkezőleg: csak annyit akartam vele jelezni, hogy Rossi, aki immár hivatalosan is magyar, szép fokozatosan olvadt össze csapatával és a szurkolótáborával. Igen, szurkoló táborával, hiszen a rajongók teljes mértékben elfogadták, befogadták őt.
Ehhez természetesen kellettek a sikerek, angol-verés, német-verés, szóval olyan eredmények, amelyeket nagyon rég nem láthattak a futball szerelmesei. És ezek a sikerek vittek ki egyre több embert a helyszínre, váltak a magyar válogatott feltétlen híveivé. Persze ebben azért jelentős szerepet játszott Orbán Viktor is; a miniszterelnöké, aki jól érzett rá arra a nacionalizmusra, amely oly sok magyar embert hevít belülről, kiváltképp, ha foci-drukker, és még inkább akkor, ha ezek mellé még jönnek az eredmények is. De a B-közép, az ultrák most már akkor is megtapsolják a válogatottat, ha az éppen kikap, közösen éneklik a meccs végén a csapattal a Himnuszt, s noha a játékosok között is egyre több a honosított, ott mindenkit átjár a nemzeti büszkeség, a magyarság tudata és érzése. Hogy pontosan ezt érzi-e Rossi, vagy éppen Nego, Styles, Willi Orbán, azt nem tudom, azt azonban igen, hogy jól érzik magukat ebben a szerepben. A hír ugye az volt, nem olyan régen olvashattuk, hogy a szövetség további olyan játékosok után kutat a világban, akiknek vannak magyar felmenőik, és nem mellesleg még jó játékosok is.
Ha most azt hiszik, hogy megint pálcát akarok törni az ilyen törekvések fölött, akkor tévednek. Egyáltalán nem baj, hogy ütőképes magyar válogatottról álmodik az állami vezetés, hisz láthatjuk: komoly népszerűségi hozadéka van. Még az is lehet, hogy szavazatokban is kifejezhető hozadéka, de ezt a mondatomat is most azonnal visszavonom. Nem akarok senki sem bántani, sem Orbánt, sem a szövetséget, sem a szurkolókat, és természetesen Rossit sem. Azt olasz szakembert, aki már hosszú évek óta dolgozik Magyarországon – sokáig volt a Honvéd edzője, még bajnokságot is nyert vele –, és, aki saját bevallása szerint itt, a magyar válogatott élén akarja lezárni edzői pályafutását. Hogy így lesz-e vagy sem, azt nem tudhatjuk, mint ahogy azt sem, hogy ha egyszer véget ér ez az út, visszatér-e hazájába, Olaszországba. Egy futballedző élete sosem könnyű, a sikereket bizony felválthatják a kudarcok, ráadásul a rajongók sem kitartóak, elég egy rossz széria, hogy a lelkesedést a pfujolás váltsa fel, az imádatot, a gyűlölködés. Akkor, azokban a pillanatokban még egy magyarnak is nehéz magyarnak maradni, de nem muszáj, hogy mindez be is következzen. De hagyjuk most a rossz forgatókönyveket, köszöntsük inkább együtt az új magyar állampolgárt, Signore Rossit.