- Táplálni a belső gyermeket – Nincs gyermeke, a könyve mégis több mint húsz éve a kamaszok kedvelt olvasmánya

Szombaton zárult a PesText, a külföldi irodalomra koncentráló fesztivál, az esemény védjegyévé vált hétfejű hidra hét napon át díszelgett a Három Holló színháztermében. Pénteken Janne Teller, a világhírű dán írónő látogatott Budapestre.

Teltházas esemény volt a skandináv szerzővel folytatott pódiumbeszélgetés. Nem csoda, a 2000-ben írt Semmi című könyv, és az abból készült bábszínházi adaptáció (mely több, mint tíz éve fut sikerrel a Budapest Bábszínházban) sokak számára meghatározó mű. A könyvről közismert, hogy hazájában először betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették. Ez épp elég ahhoz, hogy fölkapjuk rá a fejünket, hozzátéve, hogy Teller egy érzékeny életkorú csoport érzékeny kérdését veti fel a regényben: a pályaválasztás előtt álló kamaszok az élet értelmét keresik. A Semmi mindig is szorosan kapcsolódott a fiatal generációhoz: a furcsa, morbid történet publikációját sokan visszautasították, végül az egyik kiadó lánya – olvasva a kisregényt – rávette az apját, hogy adja ki. Teller szerint a tinédzserek meglátják a fényt a műben.

Kádár Annamária pszichológus, mesepszichológus a beszélgetés kezdetén kifejezte csodálatát: Teller művei kapcsán mindig azon lepődött meg leginkább, hogyan tud ennyi mindent a szerző a belső mozgatórugókról, a kamaszlélekről, egészen úgy ír, mint egy vérbeli pszichológus, Jung ismerője, holott sosem végzett efféle tanulmányokat. Janne Teller közgazdaságot, jogot, politikai tanácsadást tanult, 31 éves kora óta ír. Szerényen megköszönte a szakértő dicséretét, de nem tudott válaszolni éleslátása eredőjére. – Szerintem ugyanúgy gondolkodom, mint a legtöbb szerző, a karakterem fejével, mikor írok, elfelejtek magam lenni, hiszen minden egyes szereplőnek kell lennem. – Teller úgy fogalmazott: mindig a gyomrában érzi, mit tapasztalna, ha az a személy lenne, akinek a történetét írja, a beszélgetés során számtalanszor hivatkozott erre az ösztönös érzésre. Az írónő bevallotta, sosem tudna az efféle kérdéseket tudományosan és teljeskörűen megválaszolni.

A szerző elmondása szerint korábban annyira belebújt a szereplők bőrébe, hogy onnan nehezen is tudott kivergődni és koncentrálni a való életre. A Macskaköröm című regénye írásakor például egy reggel úgy kelt föl, hogy azt sem tudta pontosan, hol van, olykor a jelzőlámpa színeinek jelentését sem tudta felismerni. – Pszichológus segített nekem ebben a nehéz időszakban – számolt be tapasztalatairól Teller. – Sok mindenre megtanított ez, például a rituálék fontosságára, hogy hogyan térjek vissza a saját univerzumomba. Rengeteg városban éltem, de már jó ideje a dán vidék az otthonom, a vidéki lét szabályozza a napirendemet. Hét éve vettem egy lovat, egy arab telivért, róla kell gondoskodnom, mivel nincs gyermekem. Mindez biztosítja számomra, hogy a valósághoz kapcsolódjak és hogy tiszta maradjon az elmém. – Janne Teller olyan dolgokról ír, amit saját magával kapcsolatban sem ért, szerinte kész és pontos válaszok nélkül is lehet egy témában alkotni. – Nagy történeteket mondok el egyszerű nyelven, a lehető legtömörebben. – A szerző egészen örkényi módon gondolkodik az olvasói képzeletről: – Az általam leírt szavakat lényegében az olvasó képzelete teszi irodalommá – fogalmazott.

Janne Teller az irodalomhoz fűződő kapcsolatáról ekképp vallott: – Az ENSZ békemissziójának tagjaként sok időt töltöttem Mozambikban a polgárháború idején. Rettenetes dolgok történtek: megcsonkítottak, élve temettek el embereket, az erőszak a mindennapi élet része volt. Mivel úgy éreztem, nem sok esély van arra, hogy a helyzet javuljon, depressziós lettem, azt éreztem, az ember egy szörnyű teremtmény. Egy barátom meglátogatott és hozott nekem egy hatalmas könyvet, az angol irodalom egy antológiáját. Ebben olvastam egy verset Thomas Hardytól, az volt a címe, hogy A séta (The Walk). Egyáltalán nem volt vidám költemény, azután írta Hardy, hogy a felesége meghalt. Nagyon tetszett, és bár a dán oktatásnak nem része a memoriter, én ezt megtanultam kívülről, és szinte naponta többször elmondtam. Mikor ezt a verset idéztem magamban, úgy éreztem, minden könnyebb lesz, szép lassan visszatért belém a hit és a remény. Minden jó alkotás levél a művész lelkéből a befogadó lelkéhez. – Bár Janne Teller nem kötötte össze írástechnikájának jellemzőit ezzel az irodalomtapasztalattal, de valójában ő is hasonlót művel, mint a költészet: tömörít.

A dán szerző úgy nyilatkozott: szerinte az irodalom fantasztikus lehetőséget ad arra, hogy az ember olyan tapasztalatokat szerezzen, melyre egy egész élet nem lenne elég. –Azt gondolom, hogy minden emberben van egy belső iránytű, és ha ez elromlik, talán az irodalom, az írás helyre tudja hozni, mert a történet univerzuma egy igaz hely a lélek számára. – E kapcsán Kádár Annamária fölvetette, hogy Jung szerint a lelki egészségünk egyik fontos feltétele, hogy meg tudjuk őrizni azt a belső gyermeket, aki kreatív, kíváncsi, derűs, aki örül az életnek. A pszichológus föltette a kérdést: felnőttként hogyan őrizhető meg a belső gyermek? Erre Teller úgy reagált, azt gondolnánk, épp a tehetős, békében élő embereknek van meg erre a lehetőségük, pedig ők legtöbbször unatkoznak. – Sokszor olyan, mintha a biztonság elvenné az élet gazdagságát, hiszen nem kell ragaszkodnunk az életünkhöz úgy, mint azoknak, akiknek tényleg veszélyben van. Mindig kíváncsinak kell lennünk az életre, és tudnunk kell, hogy mindenki számít, így táplálhatjuk a belső gyermeket – vetette föl a szerző.

A beszélgetés végén a közönség nagyon lelkesen kérdezett Janne Tellertől, volt, aki köszönetet mondott a Semmiért. Megkérdezték az írónőt: mit szól az adaptációkhoz, nevezetesen a Budapest Bábszínházban látható előadáshoz –? A produkciót nem láttam, de a bábokat igen, nagyon megható volt, mert a karakterek hasonlók voltak, mint ahogy leírtam és ahogy elképzeltem őket. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős lehet a bábszínházi megjelenítés – mondta a szerző. Egy fiatal hölgy megkérdezte: az írónő mit adna a Fontos Dolgok Halmához? Teller nevetve azt válaszolta, hogy egy lovat. De nem élő lovat, inkább egy lóhoz kapcsolódó tárgyat.