A politikai korrektség, azaz a pc egy rendkívül fontos civilizációs vívmány, mely lehetővé teszi, hogy a közbeszédben alapvetés legyen a különböző társadalmi csoportok tisztelete, nem-megsértése. A pc lényegében a gyűlöletbeszéd ellentéte, és érthető, hogy a társadalomnak igénye van arra, hogy ez a szellemiség az élet minél több részén helyet kaphasson. De mi van a kultúrával, a művészetekkel és önmagában a humorral? A politikai korrektség radikális értelmezésében, a cancel culture, avagy eltörléskultúra világában mi vár a humorra?
A XX. század brit tévéjének aranykorában sugározták a Monty Python csoport által készített sorozatot. A Monty Python Repülő Cirkuszának hat kiváló humoristája a legtöbb lehetséges csoportba belekötött, megkapta mindenki a magáét: a skótok, az amerikaiak, a franciák, a belgák, a britek és a földönkívüliek is, de nem hagyták szó nélkül a hímsovinisztákat, a feministákat, a fiatalokat, az időseket, a szépeket, a csúnyákat, a baloldaliakat, a jobboldaliakat, a gazdagokat, a szegényeket, az értelmiségieket, a szabadkőműveseket, a munkásokat, de még az őket sugárzó tévécsatornát, a BBC-t sem.
Több sikeres filmet forgattak a Phytonok, ezek közül kétségkívül a leghíresebb a Brian élete. A film 1979-ben kivágta a biztosítékot vallásos körökben, de jóval több kedvelője akadt, mint ellenzője. A Brian élete védelmében többször elhangzott, hogy nem Krisztus-paródiáról van szó, hiszen bár a szatíra Jézus korában játszódik, a Messiás csak párszor tűnik föl a filmben, és nem válik vicc tárgyává. Míg a XX. század utolsó évtizedeiben a keresztény vallás miatt érezhették egyesek túlzásnak a Brian életét, úgy az utóbbi időben egy adott jelenetéről merült föl, hogy nem éppen komilfó. Az 1969-ben alapított csoport máig aktív tagjának, John Cleese-nek több amerikai színész javasolta, hogy húzza ki a Loretta-jelenetet a Brian élete színpadi verziójából, a jelenetben ugyanis egy férfi karakter arról beszél, hogy gyereket akar, bár fizikailag képtelen rá, joga mégis van hozzá, hogy gyereket szüljön. Cleese visszautasította a kérést, nem hajlandó a jelenkori érzékenység miatt módosítani a művön.
Az esetről és általában a politikai korrektség humorra és alkotói szabadságra gyakorolt hatásáról Pápai Gábort, lapunk karikaturistáját kérdeztük. – Mindenképpen helyesnek tartom John Cleese döntését, már csak azért is, mert ez a műalkotás a maga korában abszolút autentikus volt, és attól, hogy a mi korunk ettől eltávolodik, nem kell azt cenzúrázni – vélekedett. – Világéletemben a szólásszabadság mellett álltam, és nem gondolom, hogy az érzékenység ezt minden esetben felülírhatná. Külön hangsúlyoznám, hogy itt műalkotások megítéléséről beszélek. Eszembe jut például Daniele da Volterra festőművész neve, akinek az a hálátlan feladat jutott, hogy Michelangelo Utolsó ítélet-freskójának szereplőit „felöltöztesse”, a kortársak emiatt az Il Braghettone, azaz a Nadrágfestő gúnynevet aggatták rá, pedig maga sem értett egyet a cenzúrával – mondta.
Bármennyire távolinak tűnhet a XVI. századi történet, ma is találkozhatunk „fügefalevél-hadjáratokkal”. Épp márciusban történt az Egyesült Államokban, hogy kirúgták Hope Carrasquilla iskolaigazgatót, mert a művészettörténet órán megmutatta a hatodikos diákoknak Michelangelo Dávid-szobrát más „ledér” reneszánsz alkotások kíséretében. A felháborodott szülők pornográf jellegűnek minősítették a műtárgyakat és bepanaszolták az oktatót. Bár Carrasquilla elvesztette az állását, Firenze polgármesterének roppant szimpatikus lett a hölgy, és meghívta az olasz városba, sőt, ki is tüntette a floridai tanárnőt. – Szerintem minden ilyen felháborodási hullám a hanyatlás jele és nem tartom helyesnek – vélekedett a karikaturista. – Még ha van is helye az érzékenységnek vagy a felülvizsgálatnak, az diskurzust kell, hogy teremtsen, a tiltás, az akadályozás a lehető legrosszabb lépés. Fontos a fegyveregyenlőség. – Pápai Gábor fölemlegette a lapunk ellen folyó pert, mely 2020 tavasza óta tart, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) frakcióvezető-helyettese, Vejkey Imre beperelte a Népszavát, szerinte ugyanis a lapban megjelent karikatúra megsértette a keresztény vallási közösségek méltóságát. Pápai Gábor rajzán (mely a koronavírus idején jelent meg) a keresztre feszített Jézus mellett Müller Cecília országos tisztifőorvos látható, aki azt mondja, hogy „alapbetegsége függőséget okozott”. – Ebben is az az igazi konfliktus, hogy Vejkey Imre nem vitázni kezdett, hanem feljelentett. Ráadásul azt gondolom, itt nem is érzékenységről van szó, hanem egy politikai akarat ránk kényszerítéséről. Másodfokon ki kellett egészíteni a keresetet, és azzal egészítették ki, hogy mivel a karikatúra műfajánál fogva többjelentésű, így az én rajzom úgy is értelmezhető, hogy a keresztény hívőket keresztre lehet feszíteni, és mivel ez benne félelmet kelt, megalapozottnak érzi a karikatúra veszélyességét – fejtette ki a karikaturista. Aki azt is említette, hogy a karikatúra jogvédelme kapcsán van már előrelépés – a CEU-n volt egy workshop, ahol egy kollegámat, Tjeerd Royaardsot egy javaslat készítésére kérték föl, hogy az európai jogrendben milyen speciális szempontokat alkalmazzanak a karikatúrával kapcsolatban. Hiszen a karikatúrának kell hagyni helyet akár olyan esetekben is, amik egyébként a közbeszédben szigorúbb megítélés alá esnek. Ez ügyben például szerintem jófelé haladnak a dolgok, kivétel persze Magyarországon – tette hozzá.
Pápai Gábor szerint is létezik olyan kép, ami egyszerűen túlmegy a jó ízlés határain. – A már említett CEU-s eseményen hallottam egy nagyon érdekes esetet a Charlie Hebdo című francia lapról, ami 2015-ben azzal vált ismerté, hogy az iszlám terroristák célkeresztjébe került. A Charlie Hebdónak rengeteg botránya volt mindig is, felvállalt irányelve, hogy ezekbe beleáll. A lap közölt egy olyan rajzot az olaszországi földrengés idején, amin különböző nemzetek ételei voltak láthatók, és az olasznál lasagnénak rajzolták meg az épületek által összepasszírozott emberi testeket. Volt egy felmérés, melyet kifejezetten karikaturisták körében végeztek el arról, hogy megengedhető-e egy ilyen ábrázolás. Még a karikaturisták is úgy látták (több mint 70 százalékuk), hogy nem. – Lapunk rajzolója úgy látja, nagyon nehéz szabályt felállítani a karikatúrákkal kapcsolatban, csak a saját morális iránytűink mentén tudunk gondolkodni, de a kérdésekre, a vitára mindig szükség van.
Az öncenzúra kapcsán Pápai Gábor úgy nyilatkozott: – Attól nem fáj a fejem, hogy megsértek másokat tekintve, hogy közszereplőkről politikai véleményeket fogalmazok meg. Ettől függetlenül azt kell mondjam, hogy bár a rendszerváltás előtti időszakot diktatúrának nevezzük, mégsem voltak alkotások a fiókban, nálunk nem kerültek elő olyan művek, mint például az oroszoknál. Most viszont van a számítógépemen egy „fiók” nevű mappa, ahova azokat a rajzokat teszem, amiket nem akarok elküldeni a lapnak. Ezt nem magam miatt teszem, hanem a Népszavát nem akarnám rossz helyzetbe hozni vele, hiszen a lap nagyon megengedő, szinte soha nem utasították még vissza rajzomat. Mindig lerajzolok mindent, ami foglalkoztat, de például nem fogom megrajzolni a karok és lábak nélkül született prédikátort és motivációs trénert, Nick Vujicicot beszélő büsztként, bár ezt megtették mások mém formájában.
A csoportok, közösségek érzékenységét komolyan vesszük, de hova tűnik a humor, ha semmivel se lehet viccelni? A felvetésre Pápai Gábor úgy reagált: – A humornak mindig is megvolt a maga helye és rendeltetése. Az egész cancel culture lényege az, hogy nem érteni akarja a viccet, hanem eltüntetni. De ez egy hihetetlenül kirekesztő hozzáállás, hiszen maximálisan korrekt humor nem létezik. A korrektség egész egyszerűen nem vicces. A humornak valamilyen érzelmi reakciót kell kiváltania ahhoz, hogy nevessünk rajta, pusztán tudati szinten ez nem működik. Az egyik legfontosabb humorforrás a tilalmas dolgok kimondása, ez pedig nem a pc világa – összegezte a rajzoló.
