Lassan két hónapja áll a bál Balatonmáriafürdőn és Balatonfenyvesen, ahol a vízügy szép módszeresen nekiállt felszámolni a nádasba illegálisan épített bejárókat és stégeket. Melyek egy része a tóhoz vezető utcák végén, többségük azonban a parti telkekről töri meg a nádas egységét, ami szakemberek szerint egyenes út a víz tisztaságáért felelős növényzet nem is olyan lassú pusztulásához.
A helyiek persze protestálnak, hiszen a lejárók híján mesze kerülnének a víztől. Nem véletlen, hogy anno a kisebb közösségek alternatív bejáratokat alakítottak ki, melyeket most, 40-50 évvel létesítésük után akarnak felszámolni a hatóságok. Utóbbiak a cirka két évtizedes törvényre hivatkoznak, és arra a több mint 120 lejáróra, melyek nagyobb része magántelkekről vezet a nádasba. A nyaralók viszont a hagyományokat emlegetik, illetve az elmúlt évtized NER-es gigaberuházásaira mutogatnak, a tóba 400-500 méter mélyen benyúló mólókra, a lezárt partszakaszokon épült luxusapartmanokra. Ezek mindenféle szakmai és helyi tiltakozás ellenére meglepően könnyedén jutották át a hatóság útvesztőin. A veszprémi kormányhivatal például, mely most egyedi kérelmekhez és szigorú szabályokhoz köti a máriafürdői és fenyvesi utcavégi lejárók fennmaradási engedélyét, jogerős bírósági ítéletek és a Kúria állásfoglalásai ellenére háromszor is megadta az engedélyt a balatonföldvári Nyugati strand közepén építeni kezdett vitorláskikötőre.
Az a baj – foglalta össze a ma érvényes balatoni filozófiát az egyik érintett település polgármestere –, hogy aki tóparti telket vagy házat vesz, azt hiszi, azzal megkapja a nádast és az aktuális tópartot is, s azt csinál, amit akar. A tavat, a helyi élővilágot viszont nem érdekli, egyszerű horgász vagy miniszterelnöki vő játssza ki a törvényeket. Csak pusztul csendben, de folyamatosan.