Esti Kornél telerímeli a fél világot, Párizst és Madridot, Konstantinápolyt és a Nílust, de rímeinek csúcsa – Budapest. Kosztolányi halhatatlanja így hódol a „csuda-estes” városnak: „Rímet reád még! Színt, mely életemre odafest! / Ha meghalok, mondjátok a síromnál: Budapest.”
Ködalakok című könyvéhez ebből a versből választott mottót Tatár Imre – „Gyerekkorom, mindig téged kereslek…” –, aki két héttel ezelőtt, szeptember 17-én nagyon szeretett családjától, egyszersmind körülrajongott városától és háromnegyed évszázados újságírói pályájától végleg elbúcsúzott. De röviddel halála előtt még élénken érdeklődött, hogy legújabb könyve, amely Találkozások Európával címmel várhatóan az őszi hónapokban jelenik meg, valóban olyan szerkezetben kerül-e az olvasók elé, ahogyan ezt megbeszélték, s az előszó az lesz-e, amiben előzetesen megállapodtak. Szinte a legutolsó időkig hű maradt ahhoz a hivatáshoz, amelyre gyerekkora óta készült a magát „szerencsésnek” mondó Tatár Imre, holott a huszadik századi magyar történelem megpróbáltatásai őt sem kímélték. Zsidó származása miatt nem mehetett egyetemre, de kitanulta az autószerelői szakmát, amit soha nem bánt meg, majd munkaszolgálatosként a Bánhidai Erőműnél dolgozott. Három éve, vagyis a szerző százéves korában megjelent, Fogságból fogságba című emlékezésében őszintén és olvasmányosan beszélte el a bánhidai fordulatokat, azt például, hogy kezdetben bakaruhában lehettek, aztán felkerült karjukra a szégyenletes sárga karszalag, majd a katonaöltözék lecserélésére kötelezték őket. A mundér elhagyása ezúttal nem szerzett örömöt, mert ez nem leszerelés volt, hanem „átszerelés, a megalázásnak, a különbségtevésnek következő fokozata”.
A behívó Bácsszentivánra, a felkészülés az ukrajnai útra, majd az átszökés a szovjetekhez és a kijevi láger megannyi kalandos részletét beszéli el ugyanebben a kötetben, amely híven tükrözi az egyik lényeges újságírói talentumot, nevezetesen az elbeszélés tehetségét. Tatár jószerivel párbeszédet folytat az olvasóval. Így például: „Tessék elképzelni megjelenésemet: sötétkék kabáton virító sárga karszalag, alul sídressz, felül katonasapka rózsa nélkül. Ilyenformán állt fel az egész kétszázas, tarka, katonásnak kevéssé nevezhető csapat. Bár ezért szégyelljék magukat azok, akik ezt kitalálták.” Ez az elbeszélőkészség jellemzi a még „csak” 96 éves korában megjelent, naplószerű visszaemlékezését (Napló ’56) forradalmunkra, s kivált a megtorlások, a tiltakozások időszakára, majd a tavaly – szintén a Zimber-könyvek kiadójának értő gondozásában – közrebocsátott Ködalakok című kötetét. Nem túlzás páratlannak nevezni a száz év körüli Tatár pályájának – jobb szó híján – harmadvirágzását, s ha a kötetek vonzerejét próbáljuk megmagyarázni, akkor az imént említett elbeszélőkedv mellé feltétlenül odakívánkozik legalább két fontos újságírói és általános emberi erény, a kíváncsiság és még inkább az őszinteség. Sokan feltették neki a kérdést, a történelmi viharokban nem félt-e, s a visszatekintő hírlapíró bevallotta, sajátos módon, amikor igazán életveszélyben volt, kevéssé érzett félelmet, mint a megfélemlítésre építő, a rettegést az elviselhetetlenségig fokozó Rákosi-rendszerben, amelynek pedig a Szabad Nép külpolitikai rovatának munkatársaként egyfajta kedvezményezettje volt.
Itt kezdődött a pálya, hasonlatosan több más újságíróéhoz. S a nagynevű pályatársakhoz hasonlóan Tatár Imre is hamar kiszeretett a rendszerből, ’56-ban pedig elege lett a párttagságból. A végül mégis konszolidáló Kádár-rendszer időszakának közepe táján az Esti Hírlap és az 1968-ban megindított Magyar Hírlap után 1975-ben megérkezett a Magyar Nemzethez, annak kvalitásos külpolitikai rovatához. Német szakértőként – ennek tanúja sok-sok elemző cikke mellett az Így láttam az NSZK-t című kötete – az európai biztonság bonyolult problémáinak jó ismerőjeként itt szerzett magának megérdemelt újságírói tekintélyt, s szakmai tudásának, valamint szeretetre méltóan szívélyes egyéniségének köszönhetően is rövid időn belül a szerkesztőség egyik kedvelt személyisége lett. Aligha tévedek, ha úgy gondolom, hogy igazi újságírói otthonának ezt a lapot és benne a külpolitikai rovatot tartotta. Az ő pályáján is – mint ahogyan sokunkén – új szakaszt nyitott a rendszerváltozás, amikor vele együtt sokan hittünk egy igazi polgári Magyarország eljövetelében. Miután Javorniczky István gondos szerkesztésében elindult a Magyar Nemzet hasábjain a Polgárvilág című oldalsorozat, Imre ennek rendszeres szerzője lett. Lett légyen szó a milimárikról – a környékbeli sváb községekből a városnak tejet szállító lányokról, asszonyokról –, a muraszombati Korona patikáról vagy éppen a pesti kabaré nagyjairól, az írásokból a régvolt polgári világ epizódjai pillantottak ki az olvasóra, no meg maga a szerző is, aki Nagy Endre, Békeffi és Kellér emlékét idézve alig leplezett nosztalgiával a magyar polgárság újjászületéséről álmodozott. Nem ő tehet róla, hogy mindnyájunknak csalódnia kellett.
Kosztolányihoz hasonlóan tudjuk, hogy egyszer „el kell mennünk innen”, s bár Tatár Imre elment, nem csak tárcái, az emlékezés ködfátyolán áttetsző, szelíd visszapillantásai maradnak velünk, hanem műveltséget, polgári mértéktartást sugárzó egyénisége is: a szükségképpen felmerülő nézeteltérések ellenére mindenkivel szót tudott, sőt, szót akart érteni, azt vallván, hogy a szenvedést senki nem monopolizálhatja, a részvét pedig mindenkit megillet. Nincs is ennél fontosabb üzenete Tatár Imre életművének.
Október 2-án 11.15-kor a Farkasréti temető Makovecz ravatalozójából búcsúztatják a 104. életévében elhunyt Vas- és Aranytoll-díjas Tatár Imrét.
