Ötven évnél régebben ismertük világháborús skanzennek a budavári Szent György teret: üresnek és romosnak, teli épülettorzókkal, ásatási gödrökkel és felemás térfalakkal. De mára ez alaposan megváltozott. Az utóbbi két-három évben kinőtt itt a földből az Osztrák-Magyar Monarchia társfővárosi mivoltát szimbolizáló épületcsoport replikája. Hézagosan meglévő tervrajzok és fotók alapján, a formához híven, de XXI. századi anyagokkal rekonstruálták a hivatali-reprezentációs negyedet.
A hirtelen szűkké vált Dísz teret két épületmonstrum zárja le: a semmiből visszaépített egykori Külügyminisztérium (Hauszmann Alajos, 1902) és a korábban a magasföldszintig visszabontott Honvéd Főparancsnokság (Kallina Mór, 1897). Mögöttük, a dunai oldalon szinte már eltörpül a Várszínházat is elfoglaló Karmelita irodaházhoz hozzábiggyesztett új épület (Zoboki Gábor, 2018), különösen, hogy átellenben irtózatos méreteivel mindenre rátelepszik József főherceg hajdani palotája (Korb és Giergl, 1906). Közben már faragják a volt királyi palota északi szárnyát: az épület a régit idézőn kisebb lesz. Kérdés, milyen feladatot kap, hiszen eredetileg egyszerű hintóbehajtó és báli ruhatár volt. Innen lehetett belépni a palota végtelen reprezentációs teremsorába, abba a Dunára hangolt, túlzó térfüzérbe, amely csak udvari bálok alkalmával kelt életre. Roppant mérete úgy jött létre, hogy Hauszmann Alajos a XIX. század végén egyszerűen megtükrözte, megduplázta az eredeti királyi palotát.
A funkció persze kérdéses az ismét álló Királyi Lovarda (Hauszmann, 1901) esetében is: lovagolni lehetne ugyan itt, de eddig nem mutatkozott rá tömegigény – így rendszerint üresen kong a csupadísz épület. Felette a Főőrség (Hauszmann, 1903) legalább büféként szolgál, és van funkciója a déli palotaszárnyban, a visszaépített homlokzatdarab mögött újraalkotott Szent István teremnek is. Jó apropót kínál a kétségbeesésre, melyet a lelkes, fiatal tárlatvezetők üzemszünet nélkül táplálnak a látogatókban. Szövegük fő üzenete, hogy lám, ezt a gyönyörű palotát tették tönkre a kommunisták.
A várszerte eddig 150-200 milliárd forintba – a valós adatok nem publikusak - került beton-, díszkő-, pirogránit-, üveg-, eozinmáz- és aranyfüst-tömeg láttán egy pillanatra érdemes visszamenni az időben, egészen 2014-ig. Amikor L. Simon László akkori kulturális államtitkár bejelentette a Nemzeti Hauszmann Terv útnak indítását, és azt jelezte: a miniszterelnök felköltözik a Karmelita irodaházba, majd átgondolják a palota jövőjét. Afféle pilot projektként a Szent István termet állítják helyre.
Ennyit közöltek. Azóta pedig mint a bűvész a közmondásos nyulat, hol egy lovardát, hol egy hajdani minisztériumot, hol egy – a kortársak szerint is elszomorítóan parvenü – főúri palotát húznak elő a kalapjukból. Az alibinek szánt Hauszmann Bizottság rég elenyészett, és intézményes műemlékvédelem nem lévén, a tervekről nem zajlik semmiféle szakmai konzultáció. Csak annyi biztos, hogy ezt a budapesti beruházást Lázár János sem húzta le a nevezetes listájáról.
Az természetesen nem kétséges, hogy 1945 után óriási hiba volt eldózerolni mindazt, ami a királyi palotából és környezetéből az ostrom és a tűzvész után megmaradt. Borzalmas volt a pusztulás, de rengeteg pénzért helyre lehetett volna állítani az épületeket, sőt az enteriőrök jelentős részét is. Erre azonban nem volt politikai szándék. Az is tény, hogy a szakemberek már a Szent György tér lerombolása után tudták, hogy visszafordíthatatlanul károsodott a városkép, illetve a térszerkezet. Világos volt, hogy ezt a sebet kortárs eszközökkel kell majd begyógyítani, hiszen a hitelesség megszállottjaiként az akkori műemlékvédők azt vallották, másként nem is lehet: a kor morálja tiltotta a formájában régieskedő, anyagában modern múltidézést.
A hatvanas évek végére tehát lebontották a századforduló épületeit, a nyolcvanas évekre pedig létrejött a volt királyi palotában egy olyan kulturális intézményi tömb, amely egyrészt nemzeti jelentőséggel bír, másrészt annak igényeihez igazították hozzá az egykori reprezentációs tereket. Az átalakítás gyökeres volt, de közben a kor legnemesebb anyagaival, magas szintű építészi és belsőépítészi munkával teremtettek meg több fontos múzeumot és egy nemzeti könyvtárat, amelyek - tetszik vagy sem – máig ott működnek.
A régi a szép
A múlt díszleteinek a hitelességgel mit sem törődő fetisizálása és a modern építészet semmibevétele az Orbán-rezsim alapvető esztétikai hitvallása. Ez történt a Kossuth téren a sosemvolt neobarokk irodaház felépítésekor és a Vár átszabásakor is. A díszesebb formák visszaerőszakolása (Pénzügyminisztérium) mellett értékes, a környezetükre finoman reflektív modern épületeket is eltakarítottak, hogy a „régi szépre” kispolgári módon emlékeztető házakat emeljenek a helyükön (teherelosztó, Burg Hotel). Ez a „mi lett volna ha” építészet bukkanna fel az Iparművészeti Múzeum mellett is, ha a kormány adna végre pénzt a romos, hat éve bezárt szecessziós remekmű felújítására. De nem ad. Szerencsére?
Az „ehelyett mégis, mit?” kérdésre a hatalom hosszú évek óta nem hajlandó választ adni. Elköltöztetik a Nemzeti Galériát. De mi lesz a helyén? Megint a 16 teremből álló, több száz méter hosszú teremsor, ahol bálozni lehet, de leginkább megnézni, hogy ez ilyen volt régen, mielőtt teljesen elpusztult volna? Büfécsarnok és trónterem? A Budapesti Történeti Múzeumban a király budoárja, a Széchényi Könyvtár helyén pedig a vendég uralkodók szállása?
Semmi sem mond többet a forma uralmáról a funkció felett, mint az a tény, hogy a javában épülő többi épületről sem lehet tudni, mi a céljuk - jobb esetben lerí róluk a kényszerhasznosítás. József főherceg palotája elsősorban díszes lépcsőházáról, bálterméről, istállójáról és díszkertjéről volt híres. Ezek azok a részletek, amelyek a hírek szerint mindenképp visszaépülnek, habár az Alkotmánybíróságnak – amely mint kiderült, megkapja a házat - mérsékelten van rájuk szüksége. Köd borítja a főparancsnokság és a külügyminisztérium szerepét is, azt viszont tudni: épp a Honvédelmi Minisztérium nem épül vissza a Szent György térre, annak ellenére, hogy a hivatal a Várba vágyva már kitúrta helyéről a Hadtörténeti Múzeumot.
Ez a kulisszaépítészet minden ízében hamis. Tisztázatlan funkciójú épületeket emelnek, méltatlan „mintha” anyagokból. A díszeiket, külső formájukat tekintve persze az eredetit idézik, nem is akárhogy, hiszen a szakma nagyágyúi élik most itt ki az újrateremtő szenvedélyüket. De nem feledtethetik, hogy már az eredeti is a haladás szekerére felcsimpaszkodó periférián csillogtatta a fontosság és a tehetősség illúzióját. Ez az építészet a maga korában is avítt és talmi volt, de legalább a házak működtek. Ám ha a „rekonstrukcióból” simán el lehet hagyni a HM négyemeletes épületét, és a homlokzatát rá lehet ragasztani egy másik ház replikájának a hátára, mert amúgy zavarná a miniszterelnöki kilátást; vagy ha a Karmelitához hozzá lehet csapni egy kortárs épületet, mert ami régen ott állt, az nem volt elég csinos, így nem érdemes lemásolni, az mindennél pontosabban mutatja: ennek a kurzusnak fogalma sincs arról, hogy mi az építő felelőssége.
Kulturális negyed
A palotanegyed kulturális hasznosításának koncepciója 1960-ra készült el. Döntöttek a királyi palotáról, illetve a teljesen romos Sándor-palotába kormányzati vendégházat, a honvédelmi tömb helyére a Néprajzi Múzeumot szánták. Az ekkor még álló főhercegi palotából ki akarták bontani a benne megbúvó copf Teleki-palotát, hogy a könyvkiadás fellegvára legyen. A rendszerváltásig azonban a Szent György térre nem jutott pénz és kortárs építészi bátorság. Az Antall-kormány aztán felélesztette a kormányzati negyed ideáját, amit a Horn-kormány elvetett, és arról döntött, hogy a nyugati oldalon magánerőből, kortárs épületsorral helyreállítja a térfalat. Ehelyett az első Orbán-kormány miniszterelnökségként rekonstruálta a Sándor-palotát: ez volt az első példa az enteriőr-replikák fényképek alapján történő előállítására. A Medgyessy-kormány a köztársasági elnököt helyezte el a palotában, illetve felvetette, hogy a koronának jobb helye lenne a főparancsnokságon – ahová korábban például digitális könyvtárat terveztek -, mint az Országházban. Bár az EU-s pénzek megérkeztével már lett volna lehetőség a tér sorsának rendezésére, valamelyest előrevetítette a jövőt, hogy a kerület akkori fideszes polgármestere változtatási tilalmat rendelt el az egész területre.
