mintha
előző éjjel egy ablakon csusszantam ki,
téglalapnyi járat, rajta szuszakoltam ki
magam, mintha most szakadnék le,
egyenesen a kertbe, apai nagyanyám
tömbházának cserjékkel benőtt udvarába,
valamit fel kellett markolnom, fehér
szigszalaggal áttekert küldemény,
annyi volt a feladat, hogy fogjam,
másszak vissza, az elhagyott földön,
ami valaha otthonom volt, nyúltam utána,
aztán újra a keretben voltam, később
remegtem az ajtó mögött, mert tudtam,
tudtam, hogy már jönnek értem,
Aleea Centralei 1, bl. 18, sc. B, ap. 3,
egy nap majd újra itt leszek, sietek,
megyek felfelé az Andrei Șagunán,
Kecskemét, Pest, Siófok összemegy,
hátamban a Dohánygyár lakatlan
épületei, a Kós Károly utca
árnyas fasorai, végig a Mikóig,
lábam elé omlik a gyerekkorom,
mászom át a járaton, ezekbe az
utcákba, ezekhez a fákhoz, mászom,
hogy elérjem a fehér küldeményt,
és viszem vissza, de nem tudom,
miért őrizzem meg, kitől kapom,
és kinek küldöm?
planktonmennyiség, sótartalom
mióta tart a kitelepítés, látjátok, hullámotok vagyok, árteretek nem,
kínosan figyelek, hogy amit rám kiszabtak, viseljem, mint hegyhátak
a fenyveseket. emlékszem hosszú vonatutakra, mind különböztek,
mind mást mutattak, ahogy fülkéről fülkére, vagonról vagonra
haladtam át viselt terheken, és így akartam, hogy szeressetek,
és szerettetek is: a löszfal határában az iszapvulkánoknál,
bugyogtak, és bugyogásukban hallottam apámat, anyámat.
és többé nem akartam kívülről nézni, amit belülről láthatok,
megtanultam tájékozódni, félretenni az akaratot, elfogadni,
hogy minden egy krátertóhoz köt, ahova egykor mentünk,
a sepsibükszádi úton keresztül, és még nem sejtettük,
hogy planktonmennyisége elenyésző, sótartalma alacsony.
apám, aki a válaszokra nem felel, aki az iszapvulkánoknál
és löszfalnál egyszer sem szólt hozzám, széles medre
kételyeimnek, boldogan öntöm el.
