Azért nem mindenki olyan hülye, hogy New Yorkban kétszer is végigautózzon az 55. utcán, keresve a Café Etude-öt (zeneszerzők, egyebek, ez a törzshelyük), ahová a Jóisten beugrott megkérdezni, ki írna neki egy szép darabot, mondjuk egy modern Rómeó és Júliát. Aztán persze kiderült, hogy az ’55 az évszámra vonatkozott, mindenesetre a kocsiban Presser Gábor egyik legszebb dala, a Majd Leonard szólt végtelenítve, úgyhogy végül is jól telt az a délelőtt is. Egyszerre hátborzongató és szívmelengető belegondolni, hogy az ember egész életét végigkíséri Pici (most már Pici bácsi) zenéje. Az Omegától, meg az 1972-es Erkel színházi első LGT-s élménytől sok-sok tabáni majálison és például a Nyugati pályaudvar csarnokán át egészen mostanáig, előre várva a hétvégi Még 1 koncertet, ami a pénteki főpróbát is beleszámítva voltaképpen három lesz. Nem mintha többre nem keltek volna el a jegyek, de mindennek van határa, pláne 75 évesen.
Persze dörmögni fog, ahogy szokott, hogy néha már nem is érteni a szöveget, de mindegy, mert a közönség úgyis kívülről fújja. Amúgy a csalódás bizonyos értelemben persze garantált, mert ekkora életműből lehetetlen egy este előadni minden arra érdemes darabot, mindenkinek lesznek kimaradó kedvencei. Másrészt már a várakozás is bizsergető: újra hallani fogjuk Pressert.
Az egykori Klauzál téri csirkeárus fia társaival nemrégiben fölkerült egy Dob utcai tűzfalra, ahonnan az LGT 1973-as nagylemeze, a BUMMM! 21 méteres borítója nevet ránk. Már nem csak az életünk, hanem a városkép része is lett, ami nagyon helyes. Ahogy egyik saját dalszövege szól: „Én úgy emlékszem, hogy nem emlékszem, hogy ki volt az elnök azon a télen, mikor Gershwin csak úgy eljátszotta azt a szomorú rapszódiát.” Hát ez van, ez lesz Presserrel is, meg a korral, amelyben élünk.
