Sommásan „Európa beteg emberének” nevezte Németországot Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter egy nemrégiben megjelent véleménycikkében. Tisztségénél fogva akkor sem kellene így fogalmaznia, ha igaza volna. Úgy meg különösen nem, hogy tekintélyes messzeségben jár attól. A történelemben járatosak tudják, hogy a XIX. második felében és a XX. század első két évtizedében Törökországot illették a kontinens beteg embere kifejezéssel. Nem meglepő módon, mert egy önmagát mindenfajta értelemben túlélő Oszmán Birodalomnak kellett szembenézni azokkal a politikai, gazdasági, katonai és társadalmi kihívásokkal, amelyeket az elmaradt modernizáció miatt szinte képtelen volt kezelni. A fordulatra éppen száz éve, 1923-ban került sor, amikor a török függetlenségi háborút levezénylő katonatiszt, Mustafa Kemal Atatürk hatalomátvételét követően kikiáltották a köztársaságot.
A mai Németországnak ezzel szemben nincsenek modernizációs gondjai, ellentétben Magyarországgal. Amit azért is jelzek, mert ezek megoldása Nagy Márton kormányzati feladata volna, ha már egyszer a gazdaságfejlesztés első számú felelőse Budapesten. Európai óriás, a világ jelenlegi negyedik legnagyobb gazdasági hatalma Németország, ami ahhoz mérten is imponáló teljesítmény, hogy lakossága „mindössze” 84 millió, amit egészen másként kell értékelni kontinentálisan és globálisan. Nehezen felsorolható a német világcégek mindegyike, amelyek közül soknak sokat köszönhet a magyar gazdaság, ami természetesen fordítva is igaz.
A német gazdaság idén 0,4 százalékkal fog zsugorodni, csökken a belső fogyasztása, inflációval küzd, nem olyan imponáló külkereskedelmi mérlege, mint az elmúlt években, de még mindig jó. A leírás kísértetiesen emlékeztet a magyar gazdaságéra, amiről Nagy Mártonnak még véletlenül sem az jutott eszében, hogy mi volnánk Európa beteg embere, pedig ehhez különösebben nagy képzelőerő sem kellene.
Átmeneti, pillanatnyi gondokkal minden gazdaság küzdhet, és ezt teszi most a német is – ahogyan erről nemrégiben a volt jegybank elnök lapunknak beszélt. A mostani nehézségek forrása, hogy Németország jó egy évtizede úgy döntött: szakít az atomenergiával, ám az ennek kivezetéséről szóló menetrendet nem egyeztethette össze a tavaly kirobbant orosz-ukrán háborúval, és azzal az uniós döntéssel, hogy a közösség egésze – kivétel Magyarország – nem vásárol az agresszortól sem földgázt, sem kőolajat. Az immár kettős átállás költségei óriási összeget igényelnek, és ez önmagában olyan tényező, ami a recesszió felé löki az amúgy sem legszebb napjait élő német gazdaságot és ipart. Könnyű belátni, ha Berlin ezeken túlteszi magát, akkor egy nagy levegővétel után rákanyarodhat a növekedés útjára.
Erre technológiai, ipari, innovációs tudása és pénzügyi lehetőségei alapján messze több az esélye, mint a hozzáadott érték tekintetében rossz mutatókkal rendelkező Magyarországnak, amelynek gazdasága már ma egyoldalú. Az akkugyártás pedig végképp szakadékba lökheti az országot.
Micsoda remek kilátások.
