„Magyarázza már el valaki Renoirnak, hogy a nő teste nem egy bomló hústömeg, zöld és lila foltokkal, amelyek egy holttest teljes rothadásának állapotát jelzik!” – a konzervatív Le Figaro hasábjain ekként háborgott 1876-ban Alexandre Dumas egykori titkára, Albert Wolff. Renoir és társai a színeket nem „adottnak” vették, hanem tünékeny fényhatások eredményének. A Musée d’Orsay gyűjteményi igazgatója, Paul Perrin tanulmányából tudható: a francia impresszionisták ádáz kritikusait igazából nem is ez háborította fel, a társadalmi és erkölcsi rend megzavarását látták a modern élet ábrázolásában. Renoir csodálatos aktjai ezért is kapták meg a „piszkos és beteges” jelzőt.
A kormányzati propaganda útmutatásait követők a Szépművészeti Múzeum Renoir-tárlatán hasonlóan nevetséges következtetésekre juthatnak, mint egykor Wolff. A mester életműve ugyanis tobzódik a „szexualitás öncélú ábrázolásában”. Mondhatnák, Renoir utolsó remekműve, a Fürdőzők nem nimfákat, hanem leszbikus orgiát mutat be. Az Egy fiú macskával című akt tizenegy éves modelljének sorsáról rémregény költhető. Fiát pedig – a későbbi világhírű filmrendezőt, Jean Renoirt – öt-hatéves korában nyilván azért ábrázolta varrás közben gyönyörű kislányként a mester, mert így kívánta népszerűsíteni az óvodások nemátalakító műtétjét. (Franciaországban akkoriban szokás volt, hogy a fiúk haját nem vágták le, amíg nem jártak iskolába.)
A XVIII. kerület önkormányzat KDNP-s képviselőjétől, Szarvas Attilától legalábbis ezt várnám. Az ugyanis, hogy drMáriás festményeit kitiltatná egy kiállításról – mert úgymond vallási és erkölcsi érzéseket sértenek –, kevés ahhoz, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy a Fidesz kerületi képviselője, Lévai István Zoltán miként szerette volna megvenni a Kutyapárt jelöltjét. Ehhez egy Renoir-botrány kell.