;

MSZP;SZDSZ;Horn-kormány;

- Huszonöt év távlatából

Csillag István a Népszavában írott cikkében  (Orbán zsebében, szeptember 11.) huszonöt év távlatából arra a következtetésre jut, hogy már az 1994-től tartó MSZP-kormányzás is közvetlen oka volt Orbán későbbi, 2010 utáni országlásának és az SZDSZ megszűnésének.

Az a megállapítása kétségtelenül megalapozott, hogy különbség volt az MSZP és az SZDSZ politikája között – csak azon lehet csodálkozni, hogy ezt miért tekinti rendkívülinek –, hiszen két különböző világlátást, törekvést megjelenítő pártról volt szó, amelyek programjában több olyan pont volt, amelyben egyetértettek, és kevesebb, amelyben nem. Az a megállapítás azonban már teljes mértékben megalapozatlan, hogy az 1994-es koalíciót azért kezdeményezte volna az MSZP, mert így „szobatisztává” válhatott, és túlléphetett az államszocialista időszakon. Ez súlyos ferdítés. Mi nem igazolást kerestünk ugyanis, nem volt rá szükségünk – köszönjük, azt a választók megadták –, hanem azzal számoltunk, hogy az MSZP abszolút többsége igen szerény, vagyis ahogy Kis János, az SZDSZ korábbi elnöke fogalmazott az 1994-es választások után egyik cikkében: „sok egy pártnak, de kevés egy kormánynak”.

Világos volt számunkra az is, hogy az MSZP abszolút többsége az esetleges tárgyalásokon jobb feltételeket teremt a szabad demokraták számára, mintha kisebbségben lennénk az Országgyűlésben, hiszen így a koalíció nem kényszer, tehát nem is kell mindenképpen megállapodniuk velünk. Az SZDSZ élt is ezzel a lehetőséggel. Megjegyzem, az SZDSZ számára egy következő választás utáni, esetleges jobboldali koalícióban való részvétel nem látszott sem ígéretesebbnek, sem könnyebbnek, mint velünk együttműködni.

A közvélemény-kutatások egyébként azt is megmutatták, hogy az SZDSZ előzetesen jelzett koalíciós feltételei nem esnek egybe a megkérdezett választók igényével. Arra a kérdésre, „Helyesnek tartja-e, miszerint az SZDSZ a miniszterelnök személyétől teszi függővé a koalícióra lépést?”, a válaszadók közel háromnegyede nemmel válaszolt, és az SZDSZ-szavazókon belül is lényegében ugyanez volt az arány. Talán még élesebben mutatja a koalícióra való mindent elsöprő társadalmi igényt, hogy arra a kérdésre, miszerint „Csak akkor lépjen-e koalícióra az SZDSZ, ha programja megvalósulására esélyt lát?”, a válaszadók 70 százaléka felelt úgy, hogy „mindenképpen”, és itt sem mutatkozott különbség az SZDSZ-választók és a teljes népesség között. Ezt Pető Iván, az SZDSZ elnöke később úgy fogalmazta meg: „Az MSZP-re szavaztak, mert azt szeretnék, ha vége szakadna az átmenet megrázkódtatásainak, ha az élet kiszámíthatóbbá, tervezhetőbbé és kevésbé nehézzé válna. De többnyire azt is sejtik, hogy ha a változás nem folytatódik, akkor a baj csak súlyosbodni fog, s ezért koalíciót akarnak az SZDSZ-szel.”

A cikkben az ősbűnök egyikeként említi Csillag István, hogy az MSZP úgymond „letért” a Bokros Lajos nevével fémjelzett útról. Nos, erről csak annyit, hogy az a 209 fős MSZP képviselőcsoport, amelynek minden tagja közvetlen kapcsolatban volt a választókkal, ki egyéni képviselőként, ki másként, tiszteséggel állt helyt, annak ellenére is, hogy messze nem mindenben értett egyet az előterjesztésekkel. Máig megemelem a kalapom előttük! Nem minisztériumi vagy kutatóintézeti szobákban, nem a TV-stúdiókban állták a sarat, hanem a lakossági fórumokon, ahol azoknak az embereknek kellett beszámolniuk a tevékenységükről, akiknek az élete sokkal nehezebbé vált.

Bokros Lajos még a kinevezése előtt bemutatta az általa kidolgozott válságkezelő intézkedéseket az MSZP-frakció elnökségének ülésén, 1995. február 13-án. A hajnali órákba nyúló tanácskozáson a társadalombiztosítási rendszer átalakítására vonatkozó elképzelésen kívül az összes többi intézkedést támogattuk, még ha módosításokkal is. A képviselőcsoport által megvitatott intézkedésekről állapodott meg másnap és írt alá emlékeztetőt Horn Gyula és Bokros Lajos. Így lett Békesi László utóda 1995. március 1-jétől Bokros Lajos, aki március 12-én beterjesztette a róla elnevezett válságkezelési csomagot.

Az érdemi változást azonban Surányi György kezdeményezte az árfolyam-politika korrekciójával, amivel a termelés ösztönzésén keresztül egyszerre javította az egyensúlyt és erősítette a gazdasági növekedést. Váratlan és új megoldás volt egyfelől a 9 százalékos leértékelés, amit a 8 százalékos vámpótlék bevezetésével – mint kvázi leértékeléssel – tovább növeltek. Ehhez kapcsolódott az előre meghirdetett, fix mértékekhez kötött, csúszó leértékelési rendszer deklarálása. (Az első félévben havi 1,9, a másodikban 1,3 százalékos leértékelést jelentettek be előre.) Azzal, hogy megdrágították az importfogyasztást a leértékelésen és vámpótlékon keresztül, a terhek egy részét a magasabb jövedelműekre helyezték, ugyanis a fogyasztáson belül a jövedelmi és vagyoni létrán felfelé haladva nőtt az import aránya.

A társadalmi fogyasztás mérséklését jelentette viszont a reálbérek 10 százalékos csökkentése és a szociális rendszer kiadásainak és jogosultságainak megnyirbálása. A társadalom egészét kellett alapvető váltásokra késztetni ahhoz, hogy az 1994. évi – teljesen indokolatlan – 8 százalékos reálbér-emelkedést 1995-ben elinflálja a kormány (és a független jegybank a kamatpolitikájával). A kormány – a rászorultsági elv erőteljesebb érvényesülését hangsúlyozva – hozzányúlt az egészségügyi, a szociális, a kulturális, a lakásfinanszírozási, az oktatási és a közigazgatási rendszer olyan kérdéseihez is, amelyek egy átfogó államháztartási reform egyes elemeit jelentették.

Míg a stabilizációs csomag legfontosabb gazdaságszabályozó intézkedéseit, vagyis a leértékelést és a vámpótlék bevezetését mindkét frakció fenntartás nélkül támogatta, annál inkább megosztotta az SZDSZ és az MSZP képviselőcsoportját a felsőoktatási tandíj bevezetése, a családtámogatások szűkítése, a tb-járulék kiterjesztése a honorárium jellegű jövedelmekre vagy az étkezési hozzájárulásokra. Nem ezek voltak a csomag leginkább fájdalmas lépései, de ezek voltak a leglátványosabbak. Az MSZP képviselőcsoportja azonban kitartott a változtatások mellett, és ahogy Aczél Endre akkori publicisztikájában jelezte is, mi voltunk az MSZP-SZDSZ kormány megingathatatlan bázisa a stratégiai kérdésekben. Az 1995. november 26-án Miskolcon tartott MSZP-kongresszus – látván a frakcióvezetés elhatározottságát – nagy többséggel támogatta a stabilizációs politika folytatását, és ezzel az egész parlamenti ciklusra kiható, stratégiai jelentőségű döntést hozott.

Csillag István állításával szemben az MSZP vezetése tisztában volt azzal, hogy az MSZP és az SZDSZ csak együtt képes 1998-ban megnyerni a választást. Egyik pártban sem örült ennek mindenki, és az akkori magyarországi többpárti demokráciában mindkét pártban legitim viták folytak a követendő útról. Kampányfőnökként világossá tettem, hogy csak az MSZP és az SZDSZ második fordulós együttműködése biztosíthatja, hogy a mandátumok felét kitevő egyéni körzetekben elegendő szavazatot szerezzünk a kormányzáshoz. Horn Gyulával ezért megállapodtunk abban, hogy nem reagálunk az SZDSZ olyan nyilatkozataira sem, amelyeket más esetben bizonyosan nem hagynánk szó nélkül, mert ez csökkentené mind az MSZP, mind az SZDSZ támogatottságát. Ezért maradt válasz nélkül Kuncze Gábor 1997. december 4-i nyilatkozata a Központi Bűnüldözési Igazgatósággal kapcsolatban, amelyben élesen kritizálta Horn javaslatát. Horn Gyula ezt a megállapodásunkat 1998. februárig, a Fenyő-gyilkosságig maradéktalanul betartotta.

Azonban az 1998 elején bekövetkezett sokkoló hatású bűntények, mindenekelőtt egy sorozatgyilkosság, majd Fenyő János nyílt utcai kivégzése nem maradhattak kormányzati válasz nélkül. Mivel a rendőrség legfelső szintű vezetésének cseréjét már 1996 végén meglépték, Kuncze Gábor belügyminiszter pedig korábban már utalt arra, hogy hasonló beavatkozás szükségessége esetén ő maga is levonja a tanulságokat, ez a megoldás már nem jöhetett szóba. A belügyminiszter, pártja elnökeként, egyszerűen nem ismerhette be, hogy hiábavaló volt az országos rendőr-főkapitány és közvetlen vezetőtársai korábbi leváltása. Ezért a rendőrség általános helyzete került reflektorfénybe, és elsősorban annak anyagi, szellemi és személyi megerősítésében látta a kormány – és döntően az ellenzék is – a bűnözés elleni eredményes küzdelem zálogát.

A Bős–Nagymaros vízlépcső ügyében a hágai bíróság határozata döntési kényszert teremtett – erről azonban, ki tudja, miért, Csillag István nem tesz említést. A szabaddemokrata miniszterek szavazata ellenére a kormány úgy döntött, hogy ki kell dolgozni a Szlovákiával megkötendő szerződést. A Fidesz felszólította az SZDSZ-t, hogy éljen a vétójogával, és ne szavazza meg a Szlovákiával megkötendő keretegyezményt. Így aztán 1998. február 28-án az SZDSZ küldöttgyűlése megbízta a szabaddemokrata kormánytagokat, hogy vétózzák meg az ügyben hozott döntéseket. A Duna Kör és a Duna Charta szervezésében több ezer ember tüntetett Budapesten a szlovákokkal aláírt megállapodás ellen, amelyre ráépülve az ellenzék lecsapta a magas labdát: a régi, rendszerváltó hangulatot idéző tömegtüntetés alakult ki. Végül, március 2-án a kormány visszalépett, és bejelentette: a következő kormányra és parlamentre vár a döntés Bős-Nagymarosról. Azóta sem történt semmi, és máig rendezetlen a Duna szabályozása.

S végül a kampányban nem az MSZP hagyta ott az SZDSZ-t, hanem fordítva. Mindenkit váratlanul ért az SZDSZ kivonulása a küzdőtérről, rögtön az első forduló után. Egyrészt, az SZDSZ ekkor visszatért az 1994-es kampányban tanúsított MSZP-ellenes retorikájához és tevékenységéhez, és helyi szinten sem volt hajlandó a velünk való együttműködésre. A két forduló között az SZDSZ megszüntette a médiakampányát, és magára hagyta az MSZP-t a Fidesszel szemben.

Csillag Istvánnal ellentétben én nem a „bűnös szocik” katasztrófába vivő időszakának tartom a Horn-Kuncze kormány tevékenységét, amelyről még a velünk messze legkritikusabb politikai elemzők/politikusok is elismeréssel szóltak. Tellér Gyula (SZDSZ-tag, majd Orbán Viktor meghatározó tanácsadója) tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy a Horn-kormány eljuttatta az országot a korai konszolidációhoz és a fenntartható gazdasági növekedéshez. Szerinte a korábbi, MDF-vezette kormányhoz képest ez a koalíció nagy lépést tett előre a koalíciós működés szabályozásában, a közpolitikai jellegű kormányprogram kidolgozásában. A kormány több miniszterének, a frakciónak és magának a kormányfőnek a teljesítménye is nagy szerepet játszott ezekben az eredményekben, és az ország nemzetközi hírnevének és regionális elsőségének helyreállításában. Úgy vélte, mindebben Horn Gyula személyes erényei is megmutatkoztak, így a nemzetközi kapcsolatrendszere, a kitűnő politikai taktikai képessége, az átlagembert megszólító politikai stílusa és remek politikai ösztöne, továbbá a politikai lépések időzítéséhez való érzéke.