Persze, és nemcsak litvánul, hanem lettül is tudni kell(ene). Amikor vagy két évtizede először olvastam Bojtár Endre Bevezetés a baltisztikába – A balti kultúra régiségben (Osiris Kiadó. Budapest, 1997) című magisztrális könyvét, és most, hogy újra kezembe vettem, ugyanaz az érzés fogott el: jó lenne tudni litvánul (és persze lettül). Rögtön pontosítok: a kötet nagyobbik, nyelvészeti-történeti részét többször is olvastam, különösen az indoeurópai és a balti őshazával és ősnyelvvel, valamint a balti nyelvekkel foglalkozó fejezeteket, de a balti mitológiáról szóló részek kevésbé kötöttek le, nem is jutottam túl rajtuk.
Az indoeurópai filológiával foglakozó fejezet egyik alcíme Ottlik Géza Iskola a határon című regényének alcímére utal – „Az elbeszélés nehézségei” Bojtárnál „Az őstörténetírás nehézségei”-vel kezdődnek: „Az őstörténetírás a legjobb esetben is csupán logikus hipotézisekhez juthat, amelyek azonban nem holmi apróságokban különböznek egymástól. (…) Miért van az, hogy az őstörténetírás csupán hipotézisek – és gyakran egymást kizáró hipotézisek – erdejében botorkálhat? A rövidre fogott válasz az, hogy írott források híján önmagában sem a régészet, sem a nyelvészet nem képes történelmi tényeket létrehozni. Történelmileg csak az létezik, ami időhöz köthető; más-más okból és más-más módon, de az időhöz kötés mindkét tudományterületet megoldhatatlan kérdések elé állítja.” Jól ismerjük ezt a jelenséget a magyar őstörténetírásból: szinte ahány szerző, annyi hipotézis. Pedig a magyar őstörténet az Európa peremére szorult baltihoz képest szinte bővelkedik az írott forrásokban; Bojtár felidézi például, hogy 1413-ban a (német) Livóniai Lovagrend küldötte Rómában kénytelen volt lerajzolni Livónia térképét, mert a pápának mások azt próbálták bemesélni, hogy az egyébként a fennhatósága alá tartozó püspökség Svédországban található.
Pedig, mint kiderül a könyvből, a baltiak legalább másfél-kétezer éve nagyjából ugyanott élnek – a mai Baltikum tágabb területén –, s a szomszédságukban lévő szláv és a germán népekhez állnak a legközelebb (a szintén balti észtek köztudomásúan finnugor nép). A szerző definíciója szerint: „A szűkebb értelemben vett baltisztika az indoeurópai nyelveken belül külön családot alkotó, egymással rokonságban álló nyelvekkel: a keletbalti lettel és litvánnal, a kihalt nyugatbalti (ó)porosszal és néhány kisebb, ugyancsak kihalt nyelvvel vagy inkább nyelvjárással, míg a tágabb értelemben vett baltisztika ezeknek a nyelveknek-népeknek a kultúrájával foglalkozik.” Mára tehát csak litván és a lett maradt meg a balti nyelvek közül, a porosznak csak (nyelv)emlékei vannak, nevük pedig átszállt az őket leigázó németekre. Egyébként is, a német (germán) és a szláv népek és nyelvek „fedik el” előlünk a történelemben a baltiakat szinte a XIX. századig.
A néhány éve elhunyt Bojtár Endre (1940–2018) amellett, hogy egymaga létrehozta a magyar baltisztikát, megalkotta a litván–magyar szótárt is. Így már könnyebb a dolgunk, ha litvánul akarunk tudni.