Ne legyenek kétségeink, ha egy regnáló politikus a történelem valamely eseményét értékeli (át), azt mindig aktuálpolitikai indítékból teszi. A dicső vagy épp dicstelen múlt interpretációja a mindenkori jelennek szól. Jól ismerjük ezt pártunk és kormányunk emlékezetpolitikai törekvéseiből; a Terror Házától az Alaptörvény preambulumán és a német megszállási emlékművön át Lázár János Horthy-méltatásáig lehetne sorolni a példákat. ’56 hivatalos megítélése is jócskán megváltozott az elmúlt években: a „pesti srácok” piedesztálra emelésével párhuzamosan a reformkommunisták a háttérbe szorultak – nem véletlenül távolították el Nagy Imre szobrát a Kossuth térről.
Nincs ez másként Oroszországban sem, sőt, Putyin a szó szoros értelmében fegyverként használja a történelmet. A cári időket Sztálin Szovjetuniójával összekötő nagyorosz birodalmi eszme áll a kaukázusi háborúk és Ukrajna megtámadása mögött, de ne felejtsük, a putyini állam egyik fő ideológia kovásza ma is a náci Németország fölött aratott világtörténelmi jelentőségű győzelem. Ebbe a kontextusba simul bele az új orosz történelemkönyv értelmezése: lázadó radikálisok, a fasiszta Magyarország volt katonái fogtak fegyvert 1956-ban, gyilkosságokat követtek el, a szovjet csapatok pedig csak segítséget nyújtottak a magyaroknak. Ez az interpretáció csak azokat érhette váratlanul, akik ájult csodálattal figyelik az oroszok ukrajnai „különleges hadműveletét”, a „nácitlanítási” törekvéseket.
Ezért lehetett némileg meglepő az orosz elnök eheti kijelentése, hogy hiba volt 1956-ban Budapestre, 1968-ban pedig Prágába szovjet tankokat küldeni, mondván: „nem helyes olyan külpolitikai lépéseket tenni, amelyek sértik más népek érdekeit”. De rögtön hozzá is tette, ma az Egyesült Államok követi el ugyanazokat a hibákat, mint egykor a Szovjetunió. Putyini aktuálpolitikára lefordítva ez azt jelenti, hogy az ukránok nem „másik nép” (valójában ők is oroszok), így Ukrajna szuverenitását sem Oroszország sérti meg, hanem az őt katonailag segítő Nyugat.