Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó
Háy Jánosban azt szeretem a legjobban, hogy minden könyve más: minden egyes könyvében új kifejezésmódot, nyelvet, stílust, hangzást keres, így hát az olvasót új utakra, ösvényekre, hegycsúcsokra és mélységes mély szakadékokba viszi magával. Mert van ebben az életműben minden, ami mélység, és minden, ami magasság.
Ha a magasságra szeretnének példát, akkor javaslom a Dzsigerdilen – A szív gyönyörűsége című regényt, ami az 1990-es években jelent meg először, de most újra aktuális, hiszen az Európa Kiadó ezekben a napokban hozta ki az új kiadást. Aki nem olvasta volna, de úgy érzi, hogy a címe ismerősen dereng, az gondoljon csak arra a szép magyar szóra, hogy zsiger. Na, ez a szép magyar szó igazából szép török szó, és azt jelenti, hogy máj. De ha tágabban értelmezzük, akkor jelenthetne belső szervet, akár azt is, hogy szív, és ez nekem nem volna ellenemre. Hiszen a szív (mint a szeretet szerve) Háy műveiben kitüntetett szereplő, tekintettel arra, hogy Háy János írásai tele vannak szeretettel. Nem úgy értem, hogy csöpögnek az érzelemtől, hanem úgy, hogy árad műveiből a szerző életöröme, életigenlése, életvágya, egyszóval írói derűje (ami nem tévesztendő össze a szerző hétköznapi, valós, „igazi” hangulatával vagy életérzésével).
A Dzsigerdilent éppen ebben a derűs értelemben használom a „magasság” példájaként, hiszen ott dereng, borong, szitál benne az élet fénye és öröme és harmóniája – s persze a szerző kiapadhatatlan kíváncsisága: végtére is milyen az ember és az ember világa igazából?
De a mélységre is tudok remek példát hozni: A mélygarázs című, tíz éve megjelent regényt, amely szó szerint és átvitt értelemben is a mélységben (mélygarázsban) játszódik. Hihetetlenül jól megcsinált szöveg, mondhatni komoly írói bravúr, hogy míg a történet szinte egyetlen színtere egy mélygarázs, az olvasó egy emberi élet, egy sors számos szintjére, rétegére lát rá. Hogy képekben fejezzem ki magam: képzeljenek el egy teljesen üres, fekete színpadot, ahol egyetlen szereplő jár fel és alá fekete színű létrákon, s miközben beszél, a történeteitől, a drámájától, a tragikus elbeszéléseitől fényleni kezd a színpad. Hol az alsó, hol a középső, hol a felső szint világosodik ki, majd borul sötétbe, attól függően, hogy éppen merre kanyarognak a cselekmény szálai. Nem mindennapi színészi és rendezői feladat volna egy ilyen előadás színpadra állítása – s most képzeljék el ugyanezt regényben. Háy megoldja a feladatot: a szándékosan, tudatosan szűkre szabott keretek között óriási teret nyit az emberi lélekre.
Persze, nem véletlenül hoztam fel az imént a színházi példát, hiszen Háy igazi átváltozóművész: regényíró, novellista, drámaíró, zenész, költő, grafikus, s minden önkifejezési formájában eredeti és egyedi. Például A Gézagyerek című darabját még Debrecenben láttam, az ősbemutatón, s azóta megnéztem már több feldolgozásban, egyszer, ha jól emlékszem, még szerbül is – vagy horvátul, nem emlékszem, mindenesetre valamilyen szláv nyelv volt –, és élveztem minden pillanatát, pedig nem értettem belőle egy szót sem. Nagyon megfogott ez a darab, talán azért, mert én is a magyar proletariátushoz számítom magamat, azokhoz, akik köpnek a gazdag, de kőbunkó magyar elitre (tisztelet a kevés számú kivételnek, ugyanis ismerek humanista milliárdost is, akinek nemcsak pénze, de szíve is van). A Gézagyerek is alulnézetből mutatja meg a magyar „valóságot” – és a szót azért tettem idézőjelbe, mert felülnézetből, azaz a gazdag, de kőbunkó magyar elit (tisztelet a kevés számú kivételnek) nézőpontjából is lehet olyan regényt írni, ami a magyar valóságot írja le.
De azt hiszem, Háy János igazi prózai világa alulnézeti perspektívából építkezik. Alulról figyeli a magyar társadalmi és egyéni életet, és alulról írja le amolyan „háyjános”-i módon, azaz szellemesen, derűvel és hatalmas élettapasztalattal. Háy ugyanis remek megfigyelő, aki íróként nemcsak ábrázol, hanem szintetizál, összegez, mérlegre tesz, és ha ezek után minősít, akkor ezt nem direkt módon teszi, hanem a következtetések levonását inkább az olvasóra bízza. Ez is szerethető benne: tekintettel van az olvasóra. Mármint nem abban az értelemben, hogy a közönség igényei szerint írna. Távol áll tőle a piacnak való megfelelési igény. Abban az értelemben van tekintettel ránk, hogy tiszteletben tartja az olvasói szabadságot. Tudja, hogy ha létezik írói és költői szabadság, akkor létezik olvasói szabadság is, ami éppoly üdítő tud lenni, mint egy szépen kanyarított mondat „a szív gyönyörűségéből”.
Végezetül jöjjön egy versrészlet annak igazolására, hogy Háy költőnek is elsőrangú. A Vers életért című költemény első versszaka: „Idő, idő, te nagy úr, / milyen meséből jöttél, / hogy nem marad utánad, / csak mérgezett alma / és kiszáradt kút.” És az utolsó versszak: „Idő, idő, te nagy úr, / csak most az egyszer, / ha van szived, / ne most vidd el, / akit megmarkoltál, / hogy elviszel”.
