Harmincöt éve, 1988. szeptember 12-én tartották a legnagyobb tüntetést a bős-nagymarosi vízlépcső építése ellen. Ha volt projekt, amely szimbóluma lett az államszocializmus működésképtelenségének, az Bős-Nagymaros. A beruházás bírálatában összegződött az államszocializmus zöld, emberi jogi, nemzeti, konzervatív, lokálpatrióta és bürokrácia-ellenes kritikája.
Nem véletlen, hogy a bős-nagymarosi beruházás és az erdélyi falurombolás volt az a két ügy, amely nagy tömegeket mozgatott meg. Képesek voltak – Ernesto Laclau filozófus szavaival – „egyenértékűségi láncba” szervezni a különböző hátterű tiltakozásokat, és ezzel népi összhangot teremtettek, a nép populus, azaz politikai közösség értelmében. Mindez annak köszönhető, hogy liberális, szocialista, konzervatív, nacionalista, anarchista és zöld, avagy más metszetben: demokratikus ellenzéki, népi-nemzeti és reformkommunista egyszerre tudott azonosulni velük, mert mindegyikük megtalál(hat)ta az eszmei és gyakorlati bírálnivalót. Úgy is mondhatjuk, hogy ezek populista ügyek voltak, a „jó” populizmus megnyilvánulásai.
A bős-nagymarosi ügyet hajlamosak vagyunk kiszakítani a korabeli egyetemes eszmetörténeti folyamatból, azaz a zöld mozgalom fölfutásából. 1968 után a zöld (környezetvédő) mozgalmak szerte a demokratikus világban elterjedtek, az első zöld párt Új-Zélandon alakult meg Értékek Pártja néven 1972-ben. Az okok visszavezethetőek az iparosodás válságára mind keleten, mind nyugaton, amelynek alapján lehetséges volt a létező szocializmus és a létező jóléti kapitalizmus modelljének együttes bírálata.
A zöldek számára a két társadalmi-gazdasági rendszer ideológiai különbsége másodlagos volt ahhoz képest, hogy mindkét rendszer a növekedést állította a gazdaságpolitika középpontjába. Persze a zöldek nagy része nem volt vak: látták, hogy a nyugati joguralom alkalmasabb keret az ökológiai kérdések nyílt megvitatására, arról nem beszélve, hogy az emberi jogokat is számon kérték a mindenkori kormányokon. Mivel keleten konkrétan diktatúrák működtek, így a zöldek nyugaton aktívabbak lehettek - de a nézeteik a keleti (diktatórikus) rezsimekre voltak veszélyesebbek.
Ám abban valóban nem volt különbség, hogy a kapitalizmus és szocializmus is a növekedés gondolatán alapult. Márpedig a zöldek úgy vélték, hogy a növekedés és az ezen alapuló életszínvonal-javulás nem lehet folyamatos. A zöldek föllépése kihívás volt az ekkor számos országban (pl. Németország, Ausztria, Franciaország) kormányzó szocialista, szociáldemokrata pártok számára, hiszen ezek hagyományosan a gazdaság növekedésétől várták a jóléti állam fenntartását.
A baloldali pártok bázisa, a kékgalléros munkásság általában nem tolerálta az új mozgalmat, amely főleg három, eltérő szociokulturális rétegben hódított: a 68-as érzelmű fiatalok, a konzervatívabb ízlésű vidékiek és a középosztálybeliek körében. Sokan azért kritizálták a zöldeket, mert attól tartottak, hogy a környezetvédelem örvén fejlődésellenes nézetek is elterjedhetnek. Emellett sokan úgy gondolták, hogy az a politika, amely megálljt parancsol az iparosodásnak, igazságtalan a harmadik világbeli szegény országokkal szemben; hiszen ők ekkor kezdtek iparosodni. Fölmerült tehát egy súlyos morális kérdés: meg szabad-e őket akadályozni a növekedésalapú gazdaság működtetésében? Anthony Crosland munkáspárti politikus azzal a hasonlattal írta le ezt a dilemmát, hogy a várba már bejutottak eltaszítják a létrát azokkal, akik szintén szeretnének bejutni a növekvő gazdaság és fogyasztás várába.
Mindezen kritikák ellenére a zöldek lassan népszerűek lettek, mert fontos kérdésekre kerestek válaszokat. Elsőként 1984-ben szereztek mandátumot egy országos parlamentben, a német Bundestagban. A siker árnyoldalaként a zöld mozgalom egysége nem volt tartható. Az eszmei tagoltság szétfeszítette a zöld pártokat: hamar elváltak a német zöld „radikálisok” (pl. Petra Kelly, Jutta Ditfurth), az öko-libertariánusok (Wolf Dieter Hasenclever, Ernst Hoplitschek, Thomas Schmid) és a „realista zöldek” (Joschka Fischer, Otto Schily) útjai. A szakadás árát meg kellett fizetni azért, hogy a „reálok” kormányra kerülhessenek Németországban. Hamarosan a svéd és finn zöldek is bekerültek egy-egy kormánykoalícióba.
A zöld gondolatok – olykor a konzervatív, olykor az emberi jogi liberális, olykor az etikai anarchista nézetekkel átszínezve – bejutottak a vasfüggöny mögé. Az államszocialista rendszer a környezetvédelem kérdésén keresztül különösen sebezhető volt. A zöldek három fronton támadtak: elutasították a növekedésalapú gazdasági logikát (ami a kapitalizmusnak is központi eleme); az extenzív, erőltetett nehéziparosítás rendszerét, annak minden gazdasági, ökológiai, emberi tragédiájával együtt; és különösen a kisközösségek brutális fölbomlasztását.
A zöldek számára rengeteg konkrét téma akadt. Kezdve az egész települések ipari és energetikai motivációjú elpusztításával - gondoljunk az erdélyi Bözödújfalu és a szlovákiai Szlanica (Szabó Ervin szülőfaluja) vagy a Vaskapu-szorosban lévő Ada Kaleh sorsára: a szocialista gazdaságirányítás elárasztással sújtotta a három települést, megsemmisítve évszázados kultúrákat, helyi hagyományokat, és feláldozva egy-egy multietnikus (több nemzetiség alkotta) közösséget.
Vagy gondoljunk az 1980-as évek romániai falurombolására, amelynek során előirányozták a kistelepülések felszámolását és lakosaik agráripari központokba telepítését. (Ez egyaránt sújtott román és magyar falvakat.) Hogy ne menjünk el egészen az Aral-tó kiszárításáig vagy a csernobili atomerőmű balesetéig, amellyel kapcsolatban a szovjet kommunikáció hazugsága is lelepleződött.
A szocialista államok katasztrofális egészségügyi mutatói jelezték, hogy baj van az ember és környezete viszonyával. Az erdélyi Kiskapus (Copșa Mică) városában, amely Románia legnagyobb ipari települése volt az 1970-80-as években, a hatóságok évtizedeken át eltitkolták a veszélyes anyagok határértékének sokszoros túllépését. Az államszocialista rendszer szomorú örökségeként Kiskapuson mindmáig a legnagyobb a gyermekhalandóság Európában.
A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építése kevésbé járt volna a fentiekhez hasonló kulturális és egészségügyi következményekkel, ám a vízerőmű szimbolikusan jól megragadható témát jelentett a zöldek és általában az ellenzék számára. A történet 1963-ig vezethető vissza, amikor a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánya aláírt egy egyezményt a vízlépcsőrendszer létesítéséről. 1977-ben szerződésben garantálták a felek a közös építkezést. A magyar részről fölmerült környezetvédelmi aggályok miatt a vízlépcsőrendszer építését 1983-ban öt évvel elhalasztották.
A magyar kormány kérésére a Magyar Tudományos Akadémia megvizsgálta az építkezés hatását: az eredményeket összefoglaló jelentés javasolta a halasztást, sőt akár az építkezés leállítását is. 1984-ben a Duna Kör föllépése jelezte a magyar zöld ellenzék színre lépését. Hogy a hatalom vajon ettől ijedt-e meg, vagy a környezeti károktól, nem tudjuk, mindenesetre döntött a nagymarosi vízlépcső építésének átmeneti fölfüggesztéséről.
1988 májusában tartották az első tüntetést, amelyet a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság környezetvédő csoportja hirdetett meg, Alois Mock osztrák kancellár budapesti útjára időzítve (május 27). Vargha János, a Duna Kör vezetője és Lányi András, a Kör tagja beszéltek az összegyűlteknek. Lányi András kifejtette, hogy „Bőstől Visegrádig egy hatalmas pofon épül, ezt a pofont mi kapjuk.” 1988 szeptemberében a kormány határozott az építkezés folytatásáról. Ez vezetett a rendszerváltás történetének egyik legtömegesebb tüntetéséhez, a szeptember 12-i Duna-tüntetéshez. Végül 1989-ben Németh Miklós miniszterelnök javaslatára a magyar fél fölfüggesztette a vízlépcsőrendszer építését.
A zöld értékek elfogadtatása talán nehezebben ment volna Magyarországon, ha nincs a bős-nagymarosi ügy. Mindemellett a tüntetés jó példa a tömegek mozgósítására: hogyan lehet kialakítani az egyenértékűségi láncot a különböző ellenzéki vélemények és csoportok között.