Pusztító, tomboló, őrjöngő ember lett Hamletből, aki már észt vesztve rombol. Pozitív hősnek szokták pedig általában ábrázolni, aki arra lenne hivatott, hogy helyre tolja a kizökkent időt. Más kérdés, hogy az nem ritkán annyira kizökken, hogy a lehetetlenséggel határos helyre tolni. De ez rendezői felfogás kérdése. Shakespeare klasszikusában a „csoportos” halál után jön Fortinbras, és ha őt leendő jó uralkodónak ábrázolják, akkor Hamlet a katalizátor ahhoz, hogy legalább az esély meglegyen arra, hogy elkezdődjön egy élhető világ. De, ha mondjuk kapásból kiadós sortűzzel érkezik, amivel azt is elpusztítja, ami és aki még megmaradt, mint például egykor a Nemzetiben, Alföldi Róbert rendezésében, akkor a dán királyfi működésének végső mérlege dermesztően negatívba fordul, kő kövön nem marad utána. Ahogy a friss Bánk bán verzióban, a mostani Nemzetiben, a címszereplő mérlege is hasonló, mert Vidnyánszky Attila egyenesen az apokalipszis víziójáig viszi el Katona József darabjának az előadását, amit sokadszorra állít színpadra, de eddig azért még nem jutott el vele.
A világvége víziók elszaporodása nyilván nem véletlen manapság, a lidércesen elhúzódó háború, a pénzromlás, a bizonytalanság, a kilátástalanság „szépen” megalapoz neki. Kérdés, ki miből vezeti le ezt a hátborzongató, roppant pusztító égszakadást-földindulást. Ilja Bocsarnikovsz a Karinthy Színházban ezúttal leginkább a pszichológiából, amivel azért lehetne vitatkozni. Az az elmélete, hogy szinte senki nem szeret senkit a mind ridegebbé váló közegben. Hamletet sem szerették a szülei, így ő is képtelenné vált a szeretetre, ezért tör-zúz, válik romboló- és gyilkológéppé. Az anyja, és a testvérgyilkos, az apját megölő immár mostohaapja elmarják mellőle a szerelmét, Ophéliát és barátját, egykori iskolatársát, Molnár Gergely alakításában Guildencrantz-ot, aki szerepösszevonással lett Rosencrantz és Guildenstern-ből.
Mindössze öten játsszák Shakespeare halhatatlan művét. Csupa energikus fiatal. Kiteszik a szívüket-lelküket. Rengetegszer keresztül-kasul benyargalásszák széltében-hosszában a kis színpadot. A gesztus egyenértékűvé válik a szóval, sőt akár fontosabbá is. Bocsarnikovsz, aki a már kis saját társulattal is rendelkező Karinthy Színház művészeti vezetője lett, és akinek ez a tizenegyedik rendezése Magyarországon, roppant kifejező testnyelvet eszelt ki. Szinte örökösen jár a szereplők keze-lába, amit indokol az állandósult feszültségük, idegességük, amitől túlmozgásosak lesznek. Nem nagyon tudnak nyugodtan egy helyben állni, vagy ülni. Szikora János egykori győri rendezésében Cserhalmi György, vagy a közelmúltban a Vígben, Eszenyi Enikő színrevitelében ifj. Vidnyánszky Attila a merészen akrobatikus megnyilvánulásoktól sem riadtak vissza, ehhez mindkettőjüknek díszletmonstrum állt rendelkezésükre, amin széltében-hosszában virtuózkodva iparkodtak levezetni a királyfi elviselhetetlen, bármikor robbanással fenyegető feszültségét. De ebben a két produkcióban leginkább csak ők irigyelték el a tornászok, az artisták mutatványait. Most viszont mind az öt szereplő mutatós talajgyakorlatokat végez. Előfordul más is, de egyébre nem nagyon van mód, mert az egész Hamlet, Narek Tumanian díszlettervező elgondolásai szerint egyetlen szobába került, itt lakik a királyi család. Az némi magyarázatra szorulna, hogy akkor ez a helyiség miért ilyen kopottasan lepukkant? Netán már ennyire koldusbotra jutott az ország, ők is így elszegényedtek, hogy egy tisztasági festésre sem futja? Az eléggé mutatós, némiképp időtlen jelmezek, Olga Suslova munkái, viszont ennek ellentmondanak. Az biztos, hogy hektikusak a viszonyok, nincs aki kiismerné magukat közöttük, jókora a káosz, mindenki úgy érezheti, hogy kihúzták a lába alól a talajt.
A szoba kedvez annak a közlendőnek, hogy hideglelősen lecsökkent, netán négy fal közé szorult a mozgástér, de a pszichologizáló elméletnek is, hogy nem annyira a nagy, sok tekintetben alig befolyásolható történelmi folyamatoknak az áldozata az ember, hanem inkább a diszfunkcionálisan működő családból, az elhidegülésből, az empátia hiányából, a felfokozott szeretetéhség okozta kielégítetlenségből erednek a legfőbb bajok, emiatt szabadulnak el a fékezhetetlen indulatok.
Hamlet Karácsony Gergely. Örök nyughatatlan. A lelke is vitustáncot jár. Hamar felfortyan, sebtében kijön a sodrából, majd hosszú időre úgy marad. Önsorsrontó, ahogy a többiek, s ha a körülmények nem lennének ilyenek, akkor is elemésztené önmagát, miután másokat is tönkretett. Időnként nem csak a szereplők, hanem a zene is magas hangerőre srófolva tombol. Erőteljes a látványvilág, borzadályos víziók tárulnak elénk, átvitt értelemben véve is sötét, eltorzult alakokkal. Akik minden téren hitüket vesztették, már tán a hatalom sem fontos igazán, itt általános a szétesettség és a nihil. Kovács Vecei Fanni megszemélyesítésében Ophélia azért igyekszik tisztán szeretni, szerelmesnek lenni, de hát a körülmények olyanok, hogy szinte lángszóróval irtják ki még a boldogság csiráit is. A szeretetlenség a zsigerekbe ivódott. És, ha mégis kisarjadna, netán szárba szökne a szerelem, lekaszálnák, eldózerolnák, nem tűrhetnék.
Claudius Bokor Barna, Gertrúd Dobra Mara. Vonzódnak egymáshoz, érdekeik is összekötik őket, de ez nem igaz szerelem. A múltat végképp el akarják törölni, vagy legalább át akarják „hangolni”, az idősebb, meggyilkolt Hamletről hallani sem akarnak, mintha totálisan amnéziásak lennének. Áthallásos, hogy Hamlet a színészjelenetben velük játszatja el apja megölését. Jelképes, hogy ezt közönségként ember nagyságú bábuk is végignézik. De csöppet sem mozgatják meg őket. Moccanatlanul bámulják a nyilvánvaló bűnt, és nem tesznek semmit. Tán nem is akarnak tudomást venni róla. Ne szólj szám, nem fáj fejem!
Lenyűgöző az első rész, de a produkció „ráül” egy általános nyomott hangulatra, kicsi az érzelmi amplitúdó, ami a második részben bizonyos idő után visszaüt, monotóniával fenyeget. A sírásó jelenetnél elfárad a produkció, aminek átütő fekete humorán nagyokat kellene nevetnünk, de mindössze elszórtan halvány kacajokat hallatnak a nézők. Aztán pedig mintha nem maradt volna elég idő a befejezésre, nincs meg a kidolgozottságnak az a rendkívül magas szintje, mint addig. Bravúros, ahogy a gyilkos párbajban Karácsony egyedül játssza el, hogy ketten vívnak, de ettől még a befejezés elnagyolt. Egy ilyen kis társulatban nem lehetetlenség pluszpróbákat tartani. Érdemes lenne ezt korrigálni, mert az előadás összessége fantáziadús, kimondottan érdekes koncepciójú, a fiatalok pedig nagy lelkesedéssel igencsak odateszik magukat.
