Normál esetben össze kellene tennünk a kezünket, hogy Dejan Stankovic Magyarországon vállal munkát. Ritkán neveznek ki hazánkban olyan formátumú korábbi játékost edzőnek, amilyen a több mint 100-szoros válogatott, szerb középpályás, aki a 2010-ben elnyerhető hat trófea közül csak az Európai Szuperkupát nem nyerte meg az Interrel, és aki a történelem egyik legikonikusabb kapásgólját szerezte a Bajnokok Ligájában, amikor Neuer a 16-osról kifutva a mezőnybe fejelte a labdát, a kezdőkörben álló Stankovic meg káprázatos mozdulattal küldte azt a kapuba.
Csakhogy az NB I és a normalitás egy mondatban szerepeltetése oximoron.
A normalitás feltételezné a piaci alapú működést, nem a Debrecen vezetné a bajnokságot, nem lenne érdekelt a Mezőkövesd, a Kisvárda, s pláne a Felcsút, nem lenne a játékosok fele külföldi, nem lenne túlfizetve az összes érintett, és Máté Csabát nem rúgták volna ki 10 partival a háta mögött – amiből kilencet megnyert, egyet veszített, és az FTC ez idő alatt meccsenként 3,9 gólt szerzett, ami felüdülést jelentett az olyan szakemberek után, mint Sztanyiszlav Csercseszov vagy Peter Stöger. Máté bő 10 éve dolgozik az Üllői úton, és ez a 10 találkozó megmutatta, hogy ragadt rá bőven Thomas Doll és Szerhij Rebrov mellett. Magyar, ismeri a klubot, a helyi viszonyokat, adta volna magát, hogy esélyt adjon neki Kubatov klubelnök, de hát ő – szemben migránsozó pártjával – a külföldi munkavállalók idecsábításának bűvöletében él: a 32-es keret nagyja (20 játékos) légiós, és Détári után csak külföldit ültetett a kispadra. Mintha a magyar a futballban alárendelt népség lenne. Holott a szövetségi kapitányi poszton a világbajnokságot és Aranylabdát is nyert Lothar Matthäus az ékes példája annak: sem a nagy játékosmúlt, sem a külföldi mivolt nem garancia az eredményességre.