Engem a román líceum (Magyarországon gimnázium) alig, szinte soha nem szólított meg az anyanyelvemen. A magyar tanárainkon kívül nem érintkezett velünk az iskola, vagy az igazgató magyarul, a magyar zászló vagy himnusz megjelenése az Eminescu falain belül maga lett volna a blaszfémia, már ha a diktatúra hitt volna önmagában kívül bármiben is. Romániában élő magyar entitású románokként kezelt minket, akiknek a román nyelvet sem idegen nyelvként tanította, mert akkor el kellett volna ismernie, hogy mások vagyunk, ezért aztán abból a tankönyvből tanultunk, amelyből a román anyanyelvűek. El tudják képzelni ennek a hatásfokát.
Az, ami nem szólít meg, idegen marad. Az, ami nem ismeri el a létemet úgy, ahogy én gondolok magamra, az számomra is idegenné válik. Onnan jut mindez eszembe, hogy a munkácsi középiskola vezetősége a minap nem engedte lejátszani a magyar himnuszt, tilos volt használni a magyar nemzetiségi színeket, és az iskola az igazgatója révén csak ukránul szólt a diákokhoz. Mint ahogy azt is jelezték, hogy ezentúl a magyar nyelvet idegen nyelvként oktatnák, és egyre több lenne az ukránul leadott tantárgy. Ezt a szándékot most még sikerült megakadályozni, ám ilyen mentalitás mellett, tudjuk jól, ami késik, nem múlik.
Zárójelben jegyzem meg, hogy én nagy ukrán drukker vagyok a háborút tekintve, szabadságharcnak látom az ukránok küzdelmét, és egyértelmű agresszornak az országot megtámadó oroszokat. Ám ez a szimpátia nem jelenti azt, hogy nem veszem észre az agresszió jeleit az áldozaton, mert bizony ez is az: elnyomni, másodrendű állampolgárrá lefokozni azokat, akik amúgy az ország védelméből is kiveszik a részüket. És ez a mentalitás valóban ellent mond az Európai Unió elveinek, így egyáltalán nem meglepő, hogy a Külügyminisztérium kijelentette: „Magyarország csak abban az esetben fogja támogatni az EU-csatlakozások megkezdését Ukrajnával, ha az ukránok visszaadják, a kárpátaljai magyarságnak az anyanyelvi oktatáshoz fűződő összes korábbi jogát”. Az már megint sajátosan abszurd a történetben, hogy épp a NER kormánya vált hirtelenjében az EU szellemiségének őrzőjévé, miközben igazából ez csak egy újabb lehetőség számukra, hogy üssenek egyet az ukránokon.
Az ukrán hazafiaknak csak a magam példáját tudom felhozni intő jelként: minden efféle korlátozás eleve kontraproduktív. A kívánt lojalitás, asszimiláció vagy hazaszeretet helyett csak ellenszegülést vált ki, rosszabb esetben gyűlöletet vagy megvetést fog érezni az, aki nem lehet otthon az otthonában. Leönthetik ezt bármilyen mázzal, találhatnak ki erre bármilyen magyarázatot, az a nemzet, amelyik így bánik a kisebbségével, az a putyini ösvényre lép. Az pedig, látjuk jól, nem az EU, a szabadság, a tolerancia földjére vezet. Persze megértem, hogy az ukránoknak is elegük lett a túlzottan is orosz kottából játszó magyar kormányból, de erről legkevésbé a kárpátaljai kisebbség tehet.
A legrosszabb, hogy ebben a játszmában így mindenki veszít: identitást, hazát, jószomszédságot, a béke mindennapi kellékeit. És egyre hosszabbodik a háború ideje.