Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó
„Mandulafának / s költőnek lenni nehéz. / Nem tavaszodsz. Tél / tépi a lant idegét: / ágazol át az időn.” Ezt a gyönyörűséges verset Kovács András Ferenc (KAF) írta, s egy 600 éves magyar (latin) versmotívumot idézett meg benne. Aki nem jött volna rá első olvasásra (amit kétlek), hogy kire és mire kellene a fönti sorokból asszociálni, annak elárulom a címet is, így könnyebb lesz: Széljegyzet Janushoz.
Valóban van rokonság Janus Pannonius és KAF között, már úgy értem, nem a munkásságuk alapján (habár KAF bármikor képes komplett JP-strófákat elénk varázsolni, ha úgy kérjük, akár latinul is). A rokonságuk alapja a mindkettejükre oly jellemző multikulturális élet és társadalmi közeg, továbbá a műveikből áradó humanizmus. Igaz, a XV. században egészen mást jelentett a humanizmus, mint amit a XXI.-ben jelent, a multikulturális jellemzők azonban nem sokat változtak. KAF a szeretett Erdélyországában egyszerre több kultúrában, civilizációban és nyelvben van otthon, mint mi, anyaországi „tápos” magyarok (kivéve persze a magyarországi etnikai és/vagy vallási kisebbségeket).
S most jöjjön egy olvasói vallomás: számomra Kovács András Ferenc egyike a legnagyobb magyar költőknek, úgy értem, pár száz évre visszamenőleg is. Holott! Holott ha a széles magyar közvélemény tudná, hogy a magyar kortárs költészet ezekben az évtizedekben mily ragyogó aranykorát éli! Parti Nagy Lajos, Várady Szabolcs, Ferencz Győző, Marno János, Balla Zsófia, Bari Károly, Varró Dániel, Markó Béla, Rakovszky Zsuzsa, Domonkos István, Tolnai Ottó, Báthori Csaba, Kukorelly Endre, Aczél Géza, Tóth Krisztina, Takács Zsuzsa, Babiczky Tibor, Kemény István… És még folytathatnám. Ily sok fénylő csillag utoljára valamivel több mint száz éve, a Nyugat fénykorában gyűlt össze a magyar költészet egén – és akkor még nem is említettem azokat, akiknek még a kortársai lehettünk. Azokat, akik már elmentek ugyan, de akiket még személyesen is ismerhettünk: Tandori Dezső, Petri György, Weöres Sándor, Orbán Ottó, Térey János, Kálnoky László, Borbély Szilárd, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Utassy József… Micsoda nevek! Micsoda versek! Micsoda életművek!
És számomra még közülük is kiragyog KAF virtuóz költészete, ez a páratlan kincsestár a maga ókorban gyökerező ihletettségével, káprázatos tudásával, briliáns gyerekversikéivel és a megrendítő mélységű, élet-halál komolyságú, tragikus tónusú, de valahogy mindig játékosan szikrázó, szellemesen szivárványos fényben tündöklő költeményeivel. Hatalmas a nyelvi ereje, lenyűgöző a ritmusérzéke, elképesztő a rímtechnikája. Képeinek, motívumainak, kifejezőkészségének lágy, érzéki szépségét tekintve KAF-ot, ezt a bűvös formaművészt már most a magyar irodalmi klasszikusok közé sorolom.
Tudom, ezek nagy szavak, de annyira undorodom tőle, hogy ilyen nagy szavakat használni „nem trendi”, sőt egyenesen: ciki. Engem ez nem érdekel. Nagy magyar költők alkotnak köztünk, és a nagyságukat tudatni szeretném velük, amíg nem késő, mert nem akarok azok közé tartozni, akiktől nagy szavakat egy-egy író- és költőtárs halála után, a megrendült hangú nekrológokban olvashatni csak.
S ha már olvasás: javaslom KAF-tól az Álmatlanság. Hommage à Kosztolányi című verset, idemásolok egy Kosztolányihoz méltó részletet belőle: „Utcákon sétálsz, árnyként átosonsz / Egy körfolyosón, légi városon, / Kolozsváron vagy Szatmárnémetin, / Vagy fölrugaszkodsz, fénybe lengsz fölébük, / Karodba kapva mindkét lányodat, / A nyurga Fannit s végre Krisztinát / Szorítva boldog, rossz szívedre ismét, / Van Gogh egén szétgyűrűző időkben, / Tetők fölött kavargó látomásul / Lebegtek együtt, mint chagalli vásznon, / Suhamló mézben, sűrű napsugárban, / S akárha megnémult öröm sikongna: / Örülsz, örülsz, hogy újra tudsz röpülni, / Magasba szállni újra mersz, örülsz, / Sírás szorongat, fuldokoltat, ébreszt, / S belédöbbensz, hogy nem vagy ifju már, / Se vén, de mintha dús ebéd után / Aludnál, álmodod csak mind a kettőt. / Ez ismerős…”.
A végére pedig jöjjön az egyik kedvencem, a 2001-ben, az ezredforduló alkalmából íródott Ezredvégi ódákok című költemény, amelyet terjedelem híján nem tudok teljes egészében idézni. De nézzék csak, mennyire jól kezdődik: „Porschevilág bús vengere, szómagyar! / Pártház, Erény nix – kerge fuvalkodik, / S a görcs fakóit mézbe mártott / Csőre dühös diadalra vészli. // Egy nagy be rondán púz ki a tónusán, / Zabált ipart oszt pátriatöbblet itt: / Bér, resztli, akkord így lerágat, / S rébuszokat hivatal borítja. // Kegyvert ziláltak, akta pribékjei, / Hadartan elzárt vécei hörgenek / A tépett észkorláti főknek, / S vad zabolák köpetet dagasztnak. // De virtusoknak fajlani lőtt sebit / Vártába hűl még sok hebegő fajank: / Sümölcstanász s kormányfi elmén / Hágni futó henye had dadog szöszt. // Épp rezg elalvó zengzeti lelkezet! / Zordíts, donorkám, nőjön e szervezély!.. ”
A többit olvassák el. Kötelező!
