- Kállay Kotász Zoltán: Terített durchmars

Aznap délután a szokásos társaság jött össze nálunk, Kassowitz, a rajzoló, Kanyák Lajos, a házunk alagsorában saját műhelyében dolgozó géplakatos és Berti bácsi, gönyűi postamester, apám nagybátyja.
Eleinte csapongva diskuráltak, gyorsan bedobva, majd még hamarabb lezárva kedvenc, ezerszer tárgyalt témákat – futball, politika, infláció –, aztán Kanyák előadta a legújabb találmánya körüli hercehurcát. „Elektromos szakállvágó, a prototípust már összeraktam, kiválóan működik. A legsprődebb szőrzetet is kaszabolja. Az örmény Dragomán, tudjátok, aki a csarnokban különleges fűszereket árul… Láttátok már a Dragomán szakállát? Közelről? Drótszerű gubancos rengeteg, úgy nyírta múlt pénteken, mintha zsenge pázsitocskát egyengetne egy angliai közparkban!” „Ejha – csettintett Berti. – És hajvágásra is jó?” „Naná, hogy jó, lehet a kopasz fejeket gyártani vele szakmányban!”
„De valami gikszer beütött, ugye, Lajosom?”, taszajtotta tovább az eszmecserét apám. „Beütött, az iskoláját, jól mondod, Laci! Se a drüblit, se a flexhüvelyt nem tudom beszerezni, az egyiket Svédországban, a másikat Belgiumban gyártják… Az ég szerelmére, hogyan hozassak be most alkatrészeket?! Egyetlen működő készülékem van, nem tudom az eszközt piacra dobni!”
„Ha ez így megy tovább, olyan szőrösek leszünk, mint az ősemberek…”, dünnyögte Kassowitz. „Vagy mint Kossuth apánk.” „De amíg van ollónk, legalább formára vághatjuk a pofabundát!”
Ilyesféleképp folyt a szó komolyság és viccelődés határán, mígnem este nyolc felé előkerült a kártya, és apámék ultizni kezdtek. Tízfilléres alapon, viszont a kontrák lehetőségét Fedák Sáriig, azaz hatvannégyszeres tétnövelésig engedélyezve. A háttérben, a szoba sarkában sercegve szólt a nagy, fényesre polírozott barna Orion.
Édesanyám kedvében akart járni a vendégeknek, a szomszéd özvegyasszonytól, Julikától kért tojásokat és margarint, rizs, tejpor, cukor és lekvár egyébként is volt otthon, minden összegyűlt, nem sok idő telt el, és már pirult a sütemény.
A nagyszobában a zsugázók egyre sűrűbben emelgették az orrukat a konyha felé.
– Bocsánatot kívánok – szólt a géplakatos, szippantott egy mélyet, majd sajnálkozó arckifejezést öltött, amely azonban pillanatokon belül kaján vigyorgásba szaladt át –, de ezt az ultit én most elfogom! – Ezzel rácsapta a zöld kilencest apám hetesére, és besöpörte az asztal közepéről a pénzkupacot.
Az öreg innentől kezdve folyamatosan vesztett, akár saját bemondást igyekezett teljesíteni, akár mások vállalásait rontani, semmi nem sikerült neki. A rizsfelfújthoz hozzá se nyúlt, és a kártyázás közbeni tréfálkozásból is kikoptak a megjegyzései.
Este kilenckor a rádió bemondta az újvidéki légiriadót.
Édesanyám átszaladt a konyhából, megállt a kártyaasztal mellett. A távoli hang a stúdióban sorolni kezdte a további településeket: „Mohács, Baja…”
Átmentem a kisszobába, és kinéztem az utcára. Szemben velünk, a Horn Ede 16.-ban az ablakokon szokás szerint összevonták a sötétítőfüggönyöket, de a réseken át mégis kikandikált némi vörös hangulatfény. Légiveszély ide, riadó oda, az intézmény üzemel.
A nagyszobában rendületlenül dúlt a kártyacsata.
– Laci, én Flórikával lemegyek a pincébe! – szédült be másodszor is anyám, lecövekelt, bámulta apámat, a többi blattverőt, tördelte a kezét, aztán szándékosan csattogó léptekkel visszavonult a konyhába.
– Új lapok, új remények – vette kézbe Berti a paklit, és osztott.
„Csepel, légiriadó…”
– Továbbmennek – szólt Kassowitz álmatag hangon, ahogy időjárásra tesznek, jobb híján és feleslegesen, megjegyzést. Holnap délután eső várható a Tiszántúlon.
– Továbbmennek – toldotta Kanyák. – Mindig továbbmennek, rá a burkusra. Negyven-száz!
– Betli – tolta be a megnövekedett tétet Kassowitz.
– Terített betli – emelte a licitet a géplakatos, magabiztos hangon, a száját elhagyó súlyos szavakhoz illő hangsúlyozással. Újabb fémpénzek vándoroltak a kör alakú foltra, amely a virágváza egykori tartós posztját jelölte az asztalon.
A távoli morajlás, amely eleinte csak alig kivehetően odaszövődött a hétköznapi zajok mögé, mély búgássá erősödött, és a Liberatorok hangja betöltötte az egész várost. Amerikai bombázók.
– Piros húsz száz ulti terített durchmars – jelentette be apám tagoltan, nyomatékosan, ám rekedten és enyhén remegő kézzel. Ez a legmagasabb vállalás ultiban, semmilyen bemondással nem lehet fölé menni. A betlisták ítélet-végrehajtókhoz méltó képpel néztek vissza rá, apám felállt, kihúzta a háta mögötti tálalószekrény apró fiókját, kivett valamit, visszaült. Néma csönd támadt, aztán a körben ülők szép sorjában felmondták a kontralistát a színésznőig. Iszonyatos pénzhalom tornyosodott előttük az asztalon, a tetejébe pedig beletűzve, mint kalapba a bokréta, a meghajtogatott piros százpengősök meredeztek.
Levegőt is alig mertem venni… Ott állt a szoba közepén az összes játékos összes pénze, szüleim többhavi keresete… Apu most fog visszanyerni mindent! Vagy… de ebbe bele se mertem gondolni.
Az öreg komótos precizitással leterítette a lapjait, elindította az első kört, amikor megdobbant a föld, és leírhatatlan égzengés, döndülés, sivítás, csörömpölés zúdult ránk… A kezemet a fülemre tapasztottam, megtántorodtam, de közben láttam, hogy dőlnek, fejest ugorva hullnak alá a tárgyak, a levegőben pedig az ultiparti kártyalapjai szálldosnak a lengő csillár és az elbiccent asztal között.
Életemben háromszor láttam ilyet… Elsőként ekkor, a másodikat nem mondom el, mivel megtörtént eset, és külön elmesélést igényel, a harmadikkal évtizedekkel később találkoztam, a kilencvenes évek közepén, moziban ülve, a Zabriskie Point című filmben… Nos, aki látta, soha nem felejti el a történet végén a színes, lassú repkedést! A tárgyak, amikor így fittyet hánynak a gravitációnak, amikor szárnyra kelnek és libegnek és forognak, rövid időre megmutatják a lírai oldalukat, röpke pár pillanatra, amíg földbe nem csapódnak és meg nem semmisülnek, vagy vissza nem huppannak a hétköznapiságukba; megmutatják, hogy ők is szeretik a vonatkozások fellazulását, az elszakadás és önállósodás szépségét… a szabadságot. Egyesek szemére vetették a rendezőnek, hogy esztétizál, és a detonáció lelassításával tetszetőssé festi a pusztulást. Tévedés! Az égi rendező intézi így, vagy, ha pszichologizálni akarnék, a vészreakcióra reagáló elménk, az emberi észlelés ugyanis sokkal élesebben dolgozik ilyenkor, hogy szembesítő aprólékossággal mutathasson meg önmagának mindent… Ámbár… Talán nem is az élmény drámai­sága a jelenben, hanem a kényszerű ismétlődése a tudatban, a feldolgozása és utólag kelti a lassúság érzését?
De térjünk vissza a Horn Ede utcába.
Bár elsötétítettük a nagyszobát, a légnyomás átszakított mindent, lógtak a spaletták, az üveg szétrobbant, az utcáról fény és por áradt be. Csengő füllel odarohantam az egyik ablakhoz, vagyis a helyéhez, és kinéztem. Először semmit nem láttam, csak villódzó ragyogást a porfüggöny mögött… Aztán kirajzolódott a szemközti épület égő csonkja… a földszintje. A további három emelet hiányzott.
– Lebombázták a kupit – jelentettem be ünnepélyesen, önkéntelenül is apám hanghordozását utánozva. „Terített durchmars!”
A vendégek mind odatódultak, és lecsupaszodott, merev arccal néztek kifelé.
Egyetlen ember nem mozdult, apám. A szoba közepén négykézláb, a padlóról, a törmelékek közül a kártyalapokat szedegette, egy üvegszilánk megvághatta az ujját, azt szívogatta, de a másik kezével tovább guberált.
Anyám csak nézte, aztán odafordult Berti, Kanyák, Kassowitz is… Végül az utóbbi szólalt meg.
– Hagyd el, Laci… Tudjuk, hogy megnyerted.
Apám nagy nehezen feltápászkodott, bámult maga elé, körbe a viharvert lakásra, aztán fáradt mozdulattal visszadobta a földre a lapokat. Némelyiknek a széle pecsétesen vöröslött.
– Az nem ugyanaz, mint ha végigjátszhattam volna…