Orbán szokásos erdélyi haknijához – az ismert haszonélvezők, vazallusok, zsoldosok siserahada és a romániai kitartottak mellett – sok saját tehetségével, szorgalmával hírnevet szerzett és az Orbán-hakni helyszínén fellépő művész is csatlakozott.
Joggal merül fel a kérdés, hogy megmérgezi-e a művész és a közönsége kapcsolatát az a tény, ha olyan rendezvény kísérőműsorául szerződik, amelyen vérnáci, vagy fogalmazzunk szelídebben: nacionalista-populista szövegek hangzanak el. Vajon lehet-e Putyin, Erdogan, Berlusconi, Le Pen, Kádár, Rákosi, Sztálin, Hitler stadionokat megtöltő nagy beszédének előzenekaraként, ártatlan kék szemekkel szórakoztatni a közönségünket? Persze, tudom én, hogy nem azon a napon; tudom én, hogy nem is azon a színpadon; tudom én, hogy nem is azzal a szókészlettel, érzésvilággal, nem is abban a „díszmagyarban”, nem letagadva a meggyőződésüket voltak ott.
Tudom, hogy csak arról van szó, hogy ha már ennyien összegyűltek, ha már ott vannak a „fiatalok” valamennyien, akkor egy művésznek nem lehet „cserben hagyni” a lelkes közönséget. Mégis, ha legalább láttunk volna egy ukrán zászlót, ha legalább hallhattunk volna arról, hogy a fellépés díjának egy részét az árván maradt ukrán gyerekek ellátására ajánlották fel, akkor érezhettük volna – ahogy Esterházy szobafestője nyugtatgatta a megrendelőt –, hogy „EZ MÉG KAP FOGNI EGY VAJSZÍNŰ ÁRNYALATOT”. Ám enélkül végképp nehezen gondolhatunk másra, mint hogy az igazi kollaboránsok (Ákos, Nagy Feró, Szikora Robi, Mága Zoltán, Tóth Gabi és még sokan mások) után az egyre jobban kiszáradó magyar művészeti életben levegő után kapkodók arra gondoltak, hogy ők is megmártóznak a közönség szeretetében.
Ahogy a Szigetre látogató politikusok sem akarnak mást, csak ők is meg akarnak mártózni a közönség szeretetében. Nem gondolom persze, hogy ha valaki politikusnak áll – én is voltam az – nem mehet kiállításra, színházba, koncertre, moziba, fesztiválra (jártam és járok én is). Csakhogy nem mindegy, mikor, nem mindegy, kivel, nem mindegy, hogyan. Nem kell „elvegyülni”, elég távolból, nehezen felismerhetően élvezni a zenét, a játékot, a képeket. Ám azok, akiket - politikussá történt átvedlésük előtt – legfeljebb csak szotyolázni láttunk gazdájuk lábainál, ne hitessék el velünk, hogy egyszer csak átbucskázva a fejükön kultúrlényekké váltak.
És persze fordítva, azok a művészek, akik eddig éppen azzal szereztek maguknak elismerést, hogy a maguk útját járták (bármi legyen is az), ne lépjenek a nagy vezető nyomdokába, ne az ő lépéseit követve „vessék bele magukat” a közönség (azaz az ő közönségének a) szívébe. Biztos nem fogják emiatt nullás géppel levágni a hajukat, mint a nácikkal együttműködő francia „úrihölgyekét”, de nehéz lesz úgy tenni, mintha valaki ezután ugyanaz lehetne, mint előtte volt.
Hogy is írta Erdély és a Partium határán, a Szilágyságban jó száz éve egy zilahi? ”Bár zord a harc, megéri a világ / Ha az ember az marad, ami volt: / Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.” (Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba)