A hazai zenei színtéren bántóan hiányos punkvonallal indított a nyitónapon a Freedom sátor, megtámogatva egyfelől némi grunge-os, olykor latinos hangzással (az angliai Los Bitchos révén), másfelől hardcore-ral, garázs rockkal (az amerikai Destroy Bosy által), de a stílus leghitelesebb képviselője a Viagra Boys volt. Az együttes csak a Szigeten számít debütánsnak, 2019-ben fellépett a Bánkitó Fesztiválon, az eltelt négy évben megjelentetett három nagylemezt, és habár épp az volt a célja, hogy szembe menjen a hamisan csillogó mainstreammel, az őszinte hangzás, szinte törvényszerűen és ahogy kell, át is törte annak a falait. Az agyonfilterezett világunkban zsigeri igény mutatkozik az őszinteségre.
A Stockholmban 2015-ben alapított banda tagjai nem akartak semmit, nem akartak prófétává válni, egyszerűen csak kiadni magukból azt sok feszültséget, amit a körülöttük lévő világ okoz bennük. És ha ezt éppenséggel félmeztelenül akarják megtenni, ahogy Sebastian Murphy énekes a színpadon, pókhasát ide-oda ringatva, olykor munkásdekoltázsát mutogatva, hát tegyék, mert az jó! Jók a nyers, energikus gitárriffek, a monoton, dallamok, jó Murphy üvöltése és szatirikus szövegei, de az igazán az a jó, ahogy az együttes élőben mindezt előadja. A punkot szokás az agresszivitással társítani, ám a felspannolt fiúk inkább a „szarunk bele” életérzés prezentálását fejlesztették tökélyre. Nehéz elképzelni annál punkosabb dolgot, mint egy Sports című számot úgy énekelni, hogy a frontember szétvarrt felsőtesttel, megereszkedett sörhassal próbál fekvőtámaszokat nyomni aputestéhez képest satnya felkarokkal, vagy amikor a szaxofonos (Oscar Carls) a fenekéig felcsúszó picsanadrágjában vonaglik a padlón, közben félreérthetetlen szájmozdulatokkal bírja megszólalásra a hangszerét.
Ezek vagyunk mi, ha nem tetszik, ne nézz, ne hallgass – üzenik, s olyan üdítő, amikor végre valaki nem a legjobb, legszebb, legkedvesebb, ennélfogva nem a legeladhatóbb arcát mutatja meg.
A 17 évesen San Franciscóból Svédországba, a nagynénjéhez költözött Murphy – akit egy karaoke bárban fedeztek fel a basszusgitáros Henrik Höckerték, s aki drog- és alkoholfüggősége közepette akkoriban még tetoválóművészként dolgozott – hitelesen űz gúnyt a fogyasztói társadalomból, már a tudományra is szkepszissel tekintő emberből (Troglodyte), kritizálja a színlelt boldogságot (Just Like You Said), a felszínes szerelmeket, s pláne igaznak hatnak a függőségekről szóló sorai (Research Chemicals). Az, hogy a sátor még félig sem telt meg, az aligha a Viagra Boys, mintsem a világ hibája.
E megállapítás igaz a The Comet is Comingra is, noha a jazzt, elektronikát, pszichedelikus rockot ötvöző londoni trió jobban működik kisebb léptékű koncerthelyszíneken. Március végén a Magyar Zene Háza mintegy 600 nézője előtt lépett fel, és a kozmikus dallamok ott fénysebesen repítették a nézőt az univerzum távoli pontjaira, a Szigeten ez láthatólag egyeseknek még nagyobb mennyiségű tudatmódosítóval sem sikerült maradéktalanul. Pedig a szaxofonos Shabaka Hutchings, a billentyűs Dan Leavers és a dobos Max Hallett minden zsenialitását a színpadra tette, s remek ütemben váltogatták a lassabb, fejbólogatósabb és a zúzósabb részeket. Mindhárman előadtak egy több perces szólót, ahol virtuozitásuk minden aspektusa megmutatkozott, ám be kellett látni, hogy annak az együttesnek, amelynek legutóbbi albuma azt a címet viseli, hogy Hiperdimenziós tágulási sugárnyaláb (Hyper-Dimensional Expansion Beam), sokkal jobban áll a már-már obszervartóriumra emlékeztető városligeti Zene Háza, mint a sziget ősidőket idéző, több ezer férőhelyes Freedom sátra.
A Bonobóval viszont épp fordított volt a helyzet: nincs egy éve, hogy a Simon Green fémjelezte formáció Budapesten járt, a Papp László Arénában kellemetlenül szellős közönség fogadta az angol, de Los Angelesben élő Greent és társait, a Szigeten azonban majdnem megtelt a tánctér, meglehet, a fél egyes kezdéskor már nemigen volt vetélytársa a lineupban, meg az sem elhanyagolható tényező, hogy a The Comethez képest a tavaly megjelent Fragments című album dalai, vagy a 2010-es Black Sandsen lévő, máig frissen ható Prelude sokkalta könnyedebben befogadható zene. A Bonobo fülbemászó elektronikus zenét csinál, néha downtempóban, néha pörgősebben, ami most, a Szigeten sokkalta jobban működött, mint tavaly ősszel.
„Aki a Szigetre látogat, általában nem háborúzni jön”Szigeeet! – Rengeteg kép az 1. napról