Budapest a tizedik helyen szerepel a világ legjelentősebb sportvárosainak legfrissebb rangsorában. A magyar főváros sosem szerepelt még ennyire jól, de a kormány nem elégszik meg ezzel, a célja az, hogy hazánk ne csak sportnemzet, hanem sportoló nemzet is legyen.
Az infrastruktúra szépül, bővül, de ezek jelentős része csak a profik számára elérhető, a tao-támogatások egy része is az élsport finanszírozására fordítódik. Persze, lehet abba kapaszkodni, hogy Magyarország az olimpiai érmek tekintetében a kilencedik legtöbbel rendelkezik, méretéhez és gazdasági képességéhez képest abszolút erőn felül teljesít. Ugyanakkor míg az első ötkarikás játékokon néhány tucatnyi ország indult – köztük mi is –, addig mára a mintegy 200 ország részvételével szűkül azok köre, akik az éremre vagy a pontszerzésre esélyesek lehetnek.
A mindennapi iskolai testnevelésóra bevezetése jó ötlet volt, de sok helyütt a mai napig hiányzik az ehhez szükséges infrastruktúra, és most már azért is aggódni kell, lesznek-e tanárok az iskolákban. Lehet, hogy egy-egy gyermek elkezd vívni Szilágyi Áron olimpiai bajnoki címének hatására, de sajnos nem ez a jellemző. Be kell látni, a magyarok egészségi állapota nem a hozzánk hasonló fejlettségű visegrádi országok szintjén van, hanem a balkániakén. A jövedelmi helyzet, a szabadidő hiánya alapvetően járul hozzá ahhoz, hogy a lakosság mindegy kétharmada nem sportol.
Pedig Magyarország az uniós tagállamok között az összes kormányzati költéshez képest jóval többet költ a sportra. Viszont nincs végtelen pénz a költségvetésben. Ha milliárdokat elköltünk ürességtől kongó futballstadionokra, annyival kevesebb jut az egészségügyre, az oktatásra és a szabadidősportra. A magyarok – a NER-világot leszámítva – nem élnek jobban, mint 13 éve, így aztán a sportolói nemzetté válás is csak önámítás marad.