Hogy mi járt a fejében a volánnál ülve, úton Chicago felé, nem tudható. Annyi bizonyos, remekül alakultak a dolgai. Borhegyi István (1921–69) az ősi közép-amerikai kultúrák kutatójaként tekintélyt vívott ki az Egyesült Államokban. Megkapta az állampolgárságot. Kinevezték a Milwaukee Múzeum igazgatójává. Mecénásoktól támogatást szerzett nagy ívű terveihez. Feleségül vette szerelmét, volt hallgatóját, négy gyermeket neveltek.
Pedig nehezen indult a budapesti születésű régész, néprajzos, kultúrantropológus pályafutása. Egyiptológiai tanulmányait félbeszakítva, a Pázmány Péter Tudományegyetemről a háborúba parancsolták. A 12. Lovastüzérezred ifjú hadnagyaként kegyetlen téli éjszakákon lovához bújva fohászkodott, meg ne fagyjon. Túlélte a Don-kanyart. Horthy proklamációja után kiugrott, a nyilasokat nem szolgálta, bujkált a felszabadulásig.
Családjának kelet-magyarországi földbirtokait elvették. Kitűnő diplomájával a Nemzeti Múzeum alkalmazta, és még taníthatott is egy ideig. Ám az egyre fojtogatóbb Rákosi-rendszerben fogyott a levegő az ifjú tudós körül. Nemesi származása azzal fenyegette, hogy osztályellenségnek kiáltják ki, és akkor nagy bajba kerül. De még mielőtt lecsapódott a vasfüggöny, ösztöndíjjal kijutott Amerikába, emigrációban kezdett új életet (1948).
Dr. Stephan F. de Borhegyit – így használta – több kollégája ellenségesen fogadta, mondván, nemrég még „ellenük” harcolt. Egyszer úgy próbálták nevetségessé tenni, hogy egy ásatáson kamu szobrocskát rejtettek a földbe. Talán féltékenység fortyogott bennük: a jövevény műveltebb volt náluk, az angol és a magyar mellett folyékonyan beszélt németül, franciául, spanyolul. Ez utóbbinak jó hasznát vette Guatemalában és Mexikóban, ahol régészeti terepmunkája révén komoly eredményeket ért el.
A leletek, régi európai utazók feljegyzései és az élő népi hagyományok alapján kivételes intuícióval fejtette meg az ősi hitvilágot. A maja vallás elismert szakértője lett. Úttörő a víz alatti archeológiában. Szenvedélyes kíváncsisága hajtotta olyan témákhoz, mint a hallucinogén gombák kultikus szerepe a mazaték és a mixték indiánoknál. A Gumilabdajáték az ősi Amerikában című tanulmánya – kivételesen – anyanyelvünkön is olvasható (Messzi népek magyar kutatói II., szerkesztette Ortutay Gyula, Gondolat, 1978).
Ő mutatott rá, hogy a modern labdasportok kialakulásában döntő az újvilági hatás. Noha a reneszánsz Itáliában is játszottak labdával, azaz szőrrel kitömött vagy felfújt hólyaggal – írja –, ott az egyéni ügyesség számított, nem volt fontos együttműködő közösségeket szervezni. Ahol viszont a küzdelem életre-halálra ment, éppen az volt a lényeg. „Az Újvilág felfedezése után a Közép-Amerikából származó labdajátékkal – úgy látszik – átkerült Európába az együttes, versenyre sokkal alkalmasabb csapatjáték eszméje.”
Dr. Borhegyi 47 éves volt, élete virágjában, lenyűgöző tudományos pályájának csúcsán, tele tervekkel és energiával, amikor Chicago felé autóbaleset áldozata lett. Haláláról a magyarországi sajtó nem adott hírt.