- „Nem éreztem teljesen korrektnek, hogy egy egészséges emberként mozgáskorlátozott karaktert játszom”

Kicsit módosítva a híres Sztanyiszlavszkij-állítást, az jutott eszembe a Roving Woman kapcsán: nincsenek kis szerepek, ha vannak nagy színészek. Amúgy meg, ha jól tudom, nem is játszott volna a filmben, első körben csak dalokat énekelt volna fel?

Így van, elsősorban csak zenével szerettem volna jelen lenni a produkcióban, mivel nem nagyon szerettem volna akkoriban dolgozni színészként. Ez részben a covid miatt is volt, meg egyszerűen jól esett a pihenés. Ugyanakkor a főszereplő és társforgatókönyvíró Lena Góra régi jó barát és mindig becsültem a tehetsége miatt. Michal Chmielewski rendezőt, egyben másik írót korábban nem ismertem korábban személyesen. De azok a forgatókönyv fragmentumok, melyeket küldtek nem győztek meg arról, hogy szerepelnem kell, így egyfajta kibúvóként ajánlottam, hogy szeretnék nekik dalokat írni. Aztán elkezdtem átjárni hozzájuk, előadni és felvenni a dalokat, mert a pandémia miatt ezer éve nem léphettem fel. Aztán elmentek forgatni a sivatagba, Lena időnként felhívott és elmesélte, hol tartanak. Aztán küldött egy ötperces montázst és amikor azt megnéztem, tudtam, hogy átvertek: nem lehet, hogy ne vegyek részt benne színészként is. Különösen, hogy a forgatás alatt Lena és Michal elengedték az eredeti forgatókönyvet és a valós élet – például az, hogy milyen emberekkel találkoztak – elkezdte felülírni a tervezett sztorit. Ha meg így alakult, odaugrottam, megbeszéltem, hogy mi számukra a legfontosabb és elkezdtünk improvizálni. Sokszor sokféle módon felvettük, mire kisült belőle az, amit a vásznon lát.

Helen Mirren mondta: a legnehezebb színészi feladat, hogy mindent úgy mutass meg, mintha nem tennél semmit. A Roving Womanban is efféle csöndes csodát ad hozzá a játékával a filmhez.

Nagyon kedves! Annyit tennék hozzá Helen Mirren csodálatos véleményéhez, hogy csak annyira tud az ember jó lenni, amennyit a színész társai és a rendező lehetővé tesz. Tudja, én színházi színész voltam és amikor elkezdtem kisebb szerepekben filmekben is játszani, amikor visszanéztem magam, elrettentem, hogy mennyire „sok” vagyok. Meg kellett tanulnom, hogy a kamera nem a közönség egyfajta szimbolikus manifesztációja, hanem egy nagyító. Méghozzá annyira precíz műszer, hogy ki sem kell mondani semmit, a gondolatait is rögzíti. Másik nagy különbség a színház és a film között, hogy az előbbi egy hosszú próba folyamattal kezdődik, hogy aztán minden egyes előadáson a közönséggel együtt alkossa meg a fontos és igaz pillanatokat. A film esetében nem szeretek próbálni, mert sokszor az első reakció a leghitelesebb, melyet aztán szinte nem is lehetséges megismételni. nem lehet természetesen meglepődni kétszer egymás után. A Roving Womanben a karakterem a film végén tűnik fel, nagyon sokat vártak rá a nézők és valóban azt szerettem volna, hogy egy csöndes, átlagos és roppant magányos ember legyen. Ehhez kellet a csönd, a nyugalom és a rezignáltság ereje. A hatás ereje a fontos, nem az eszköz, ahogy azt elérem.

Amikor kezébe veszi a gitárt, teljesen más dimenziókat nyit meg a jelenléte a vásznon. Nem csak ebben a filmben, de például a Martha Marcy May Marlene-ben is megtapasztalhattuk ezt.

Azért remek, hogy ezt mondja, mert valójában én nem vagyok egy agyonképzett vagy akár tehetséges gitárelőadó vagy énekes, ugyanakkor rendelkezem azzal a képeséggel, hogy át tudom adni az érzést és a gondolatot előadóként, amelyet szeretnék. A Martha Marcy May Marlene-ben nem saját szerzeményt adtam elő, hanem egy Jackson C. Frank nótát, melyet persze „magamra hangoltam”, úgy, hogy egy kicsit a Joy Division-re gondoltam. A Roving Woman-ben a dalokat én írtam és ezzel együtt a filmet is: édesanyám elvesztése utáni magányom ihlette a szerzeményeket. Jópofa, hogy azt mondja, hogy a gitár a kezemben dimenziókat nyit meg, én leginkább izgalmat érzek. Nem vagyok profi, a zenélés számomra a játék része. Nem tudok egy dalt kétszer ugyanúgy előadni, de nyilván ennek is megvan a szépsége.

Volt egy elképesztő szakasza a karrierjének a 2010-es évek elején, amikor szinte egyszerre jött ki a mozikban az Oscar-jelölést érő A hallgatás törvénye, a már említett MMMM és A kezelés, mely Golden Globe jelölést is hozott magával. Mivel mindig egész testéből játszik, mennyire volt abszurd egy nyak alatt lebénult férfit alakítania?

Csak a fejemmel tudtam játszani. Ugyanakkor sok szempontból bizarr volt ez a film, mert nem éreztem teljesen korrektnek, hogy egy egészséges emberként mozgáskorlátozott karaktert játszom, miközben van sok mozgáskorlátozott színész a szakmában. Igaz, Ben Lewin rendező meggyőzött azzal, hogy éveken keresztül nem találta meg a főszereplőt. a forgatásról számos olyan emlékem van, hogy „kínzom magam” a hitelesség érdekében. Mark, akit alakítok, olyan gerincferdüléssel rendelkezett, hogy nem biztos, hogy képes lett volna szexuális közösülésre. Ennek a folyamatnak a sikeres végkifejletéig együtt jutottunk el Helen Hunt színésznővel, aki remek partner volt. Innentől kezdve ez is egy színészi munka volt, igaz, kisebb kellemetlenségekkel.

Jól érzem, hogy nem élvezte a figyelmet?

Ez a három film igencsak a középpontba állított, bár hosszú évek óta látható voltam, hirtelen szupersztár lettem. Ez kicsit terhes volt eleinte, de aztán úgy fogtam fel, hogy sokkal több emberrel tudok a játékommal kapcsolatot teremteni, így ez egyben csodálatos élmény is volt.

Aztán mégiscsak a háttérbe vonult. Miért?

Mert magamnak való ember vagyok, imádom magam lefoglalni festéssel, írással, dalszerzéssel. Nekem a Covid miatti lezárások kis megkönnyebbüléssel jártak. Tizenhat éves korom óta vagyok színész, negyven év után jól jött a szünet. Édesanyám is beteg volt, szívesen ápoltam őt is. Jó dolog dolgozni, ám meg kell tanulni értékelni a szüneteket is. Most is van például a színészsztrájk miatt. Kapóra is jött, mivel volt egy rock bandám Austin, Texas-ban, a Meat Joy mely 1985-benn feloszlott. Ám most újra alakult a három hölggyel: Gretchen Phillips, Jamie Spidle és Mellissa Cobb mellett visszatér John Perkins is – utóbbi volnék én. Ez a rock alteregóm.

Totális meglepetésre 2017-ben jött a Három óriásplakát Ebbing határában a zseniális Martin McDonagh-val.

Ezt a filmet sem akartam valójában elvállalni, már ismertem Martin színműveit. Nem akarok álszerénynek tűnni, de nem tartottam magam alkalmasnak arra, hogy rendőrt alakítsak hitelesen. Hallani sem akartam róla, de aztán Martin annyira kedves és meggyőző volt, ráadásul olyan szereplőgárda mondott neki igent, hogy végül nem tudtam visszautasítani. Csodás mosolya van. Filmet pedig úgy rendez, mintha csak színházban dolgozna. Egy-egy felvétel után nyolc-tíz pontban foglalja össze, mitől lehetsz jobb. Mindemellett senki sem tud úgy írni és rendezni, mint ő. Mindent tud.

Akkor ez már szinte keresztkérdés: a Törvény nevében – True Detective negyedik évadában szerepel?

Igen, Izlandon volt a forgatás a lenyűgöző Jodie Fosterrel. Igaz, a történet Alaszkában játszódik. A forgatókönyvek elképesztőek, hiszem, hogy jelentős lesz ez az éved. De ennél többet most nem mondhatok. Ugye, megbocsát?

Van még egy bűnös élvezet-kategóriájú kérdésem. az interjúra készülve esett le nekem, hogy George Clooney és Quentin Tarantino felgyújtja önt az Alkonyattól pirkadatig legendás kezdésében.

Így van, és nem ez az első film, melyben Robert Rodriguez rendez engem: az 1994-es Roadracers-t tuti nem látta! Az Alkonyattól pirkadatig nekem bűnös élvezet volt, mert nagy Tarantino rajongó vagyok. Robert pedig remek rendező, szereti, ha valaki mer improvizálni. Amúgy, most, hogy szóba hozta a felgyújtást, hiába kértem, hogy engem gyújtsanak fel. Nem engedték, mert akkor mit szólna a kaszkadőrök szakszervezete? De hát a fickó kétszer akkora, mint én. Ha ég össze kellene mennie, nem? – érveltem. Nem sok sikerrel, nem gyújtottak fel.