Martin Walser 1927-ben született a bajorországi Wasserburgban. Első verseit tizenkét évesen írta. A második világháború végét a Wehrmacht katonájaként élte át. A középiskola elvégzése után 1946-ban Tübingenben és Regensburgban irodalmat, történelmet és filozófiát tanult, majd Tübingenben Kafkából doktorált. Első elbeszélésgyűjteménye (Ein Flugzeug über dem Haus címmel) 1955-ben, első regénye (Ehen in Philippsburg) 1957-ben jelent meg. 1953-tól tagja volt a háború utáni németnyelvű irodalom megújítóit összefogó, befolyásos írói csoportosulásnak, a Gruppe 47-nek, amely olyan szerzőket tudott a soraiban, mint Günter Grass, Heinrich Böll, Ingeborg Bachmann, Ilse Eichinger, Peter Handke, vagy Paul Celan.
Walser legsikeresebb könyve az 1978-ban (magyarul is) megjelent Ein fliehendes Pferd (Menekülő ló) című bestseller volt; a 2002-ben megjelent Tod eines Kritikers (Egy kritikus halála) szintén nagy sikert aratott. Utóbbit, a német irodalmi életet kifigurázó szatírát sokan úgy értelmezték, hogy egyfajta irodalmi leszámolás az azóta elhunyt tekintélyes német irodalomkritikussal, Marcel Reich-Ranickival – a mű emiatt nagy vitát váltott ki.
Munkásságának évtizedei alatt életműve két tucat regényt, számos novellát és elbeszélésgyűjteményt, színdarabokat, rádiójátékokat írt, továbbá műfordítások és esszék, előadások sokasága is belefért a „titáni életműbe”. Sokrétű, terjedelmes és ellentmondásos műveinek mintegy 75 ezer kézzel írott oldalát 2022 óta a Marbach am Neckarban található Német Irodalmi Archívumban őrzik Friedrich Schiller, Friedrich Hölderlin, Franz Kafka és Hermann Hesse kéziratainak társaságában.
Az egyik legnagyobb vitát a Német Könyvszakma Békedíjának 1998-as átadási ünnepségén, a frankfurti Paulskirchében elhangzott, ellentmondásos beszéde váltotta ki. Walser akkor arról beszélt, hogy „Auschwitz nem alkalmas arra, hogy a fenyegetés rutinjává váljék, a fenyegetés mindenkor bevethető eszközévé, erkölcsi bunkóvá vagy akár csak kötelező gyakorlattá. Ami ritualizálás révén jön létre, nem ér többet az elskandált imádságnál.” Továbbá: „A jó lelkiismeret senkié. Lelkiismeretével mindenki egyedül van. A nyilvános lelkiismereti aktusok azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy szimbolikussá válnak.” Az írót keményen bírálták a szavai miatt – hónapokig tartó vita bontakozott ki arról, hogyan kell kezelni a náci múltat Németországban. Walser és védelmezői a saját múlthoz, a magányos lelkiismerethez való jogot hangoztatták, míg bírálói egy olyan emlékezéskultúra perspektívájához ragaszkodtak, amely a múltat örök jelenként értelmezi – a felejtés ellen, az emlékezet ébren tartásáért. Walser maga is többször szembesült az antiszemitizmus vádjával, ám 2015-ben az Unser Auschwitz című antológiában Walser a német bűntudattal egy életre szóló szembesülését dokumentálta.
Walser egy interjújában úgy fogalmazott, hogy mindig vannak olyan témák, amelyekkel, ha nem foglalkozott behatóan, nem tudott aludni. „Igaz, hogy irodalmat és filozófiát is tanultam. Mégis ki voltam szolgáltatva az aktualitásnak és a reakciókényszernek. Pedig Franz Kafkával együtt azt kellett volna mondanom magamnak: Ez mind lényegtelen. De ez semmit sem használt.”
