Bámultam, füleltem, és nem egészen értettem, hogy ugyanaz a Traviata produkció, amit nagyon nem szerettem, unalmasan érdektelennek tartottam a bemutatón, most egy nyári, hétköznapi előadáson miért villanyoz fel, miért tetszik úgy a publikumnak is, hogy nagy odaadással figyelünk, majd előadás után hosszú vastapssal, ovációval köszönjük meg az élményt a Magyar Állami Operaházban. Ugyanaz az Anger Ferenc rendezés, mégis két teljesen más színvonalú előadás. Kissé paradoxnak tűnik, de színházban van ilyen. Totálisan szét tudnak esni, és össze is tudnak érni produkciók. Nem beszélve a kettős-hármas szereposztásokról, új szereplők beállásáról, vagy mások „kiállásáról”, és a csillagok aznapi állásáról. A színház nem olyan mint a szobor, a festmény, a könyv, a film, ezek mindennap ugyanolyanok, esetükben a befogadó személye, hangulata változik csupán, és ez nagymértékben meghatározza hogyan hat, hat-e egyáltalán a mű. A színház azonban élő organizmus, akár a morcos kedvű ügyelő is hatással lehet a szereplőkre, és ronthatja a teljesítményüket.
A mostani, általam látott előadás még félbe is szakadt egy fájdalmasan szép duett közepette, először félig fölgyújtották a nézőtéri lámpákat, ettől néhányan zavarodottan néztek, de nyilván voltak, akik rendezői koncepciónak gondolták, de aztán hangos szirénaszerű hang hallatszott, ekkor még mindig hősiesen énekeltek a művészek, ahogy a zenekar is tovább játszott Leonardo Sini vezényletével, majd hirtelen abbahagyták, és egy női hang bemondta, hogy technikai probléma támadt, dolgoznak az elhárításán, legyünk türelemmel. Egy ilyen malőr tökéletesen szanaszét verheti az előadást, de szerencsére az már olyan magas hőfokú volt, hogy amikor elölről kezdték a jelenetet, viszonylag könnyű volt visszakapcsolódni a „vérkeringésbe.”
A produkció premierjén 2016 júniusában, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, viszont nehéz volt bekapcsolódni. Tán a közreműködők egy része is – bizony tudunk hasonlókról, nem egy és nem két esetben –, amikor nem volt jelenése, a foci Eb-t nézte. Az előadás alatt küzdött hősiesen, és esett ki a magyar válogatott. Azt nem tudom, hogy ezt előre megérezhette-e Héja Domonkos karmester, és e miatti nagy letargiájában vezényelte a szárnyaló Verdi dallamokat jelentős részben ülve, szárnyalás helyett nyúlós lagymatagsággal, de számomra az előadás bágyasztóan fárasztóvá vált, és ezen a címszereplő, a nemzetközi klasszis, Miklósa Erika is képtelen volt változtatni. Persze, elénekelte amit kell, ám szerintem csak nyomokban játszotta el. Színészi szempontból Violetta az egyik legnehezebb operaszerep, hatalmas ívet kell bejárni, meg kell mutatni a volt kurtizánból lett nagy, párizsi nőt, aki azonban még meglehetősen kihívó, közönséges. Majd ő, aki nem hitt a szerelemben, totálisan, végzetesen és a szó szoros értelmében halálosan szerelmes lesz, utána pedig érzékeltetni kell, hogyan válik önfeláldozóvá, és nyilván a pokoli lelki tehertől is, de egy értelmetlen dolog miatt, amiről ő nem tudja, hogy az, azt vállalja, hogy elmarja magától a szerelmét, megbetegszik. Amikor Alfredo megtudja, hogy nem is szeret mást, ez kamu hűtlenség, s csak miatta játszotta meg, azért, hogy a húga hozzámehessen a vőlegényéhez, aki feltételként szabta, hogy egy volt prostituált nem lehet a családban, rohan a már halálos ágyához. Hangot ad bűnbánatának, majd a beteljesülő szerelem fenséges dallamai szólnak, szinte menybe megy a két főszereplő. Ám Violetta mind nehezebben veszi a levegőt, és meghal. Szem nem marad szárazon.
A Margitszigeten azonban a legtöbbünknek szárazon maradt. Hogy Miklósa sem élte át kellőképpen a tragédiát, és hogy nem hitt benne, azt mutatta, hogy hamarosan egy hatalmas magyar zászlót vett a kezébe, és ezzel örömködve nyargalászott keresztül-kasul a nagyszínpadon. Ennél nagyobb színházi képtelenséget keveset láttam. A Dumas által írt regény ihlette olasz opera tragikus hősnője, aki szerepe szerint éppen az előbb halt meg, boldogságtól kicsattanó arccal, magyar zászlót lobogtatva rohangászott előttünk, hogy eljutottunk idáig a foci Európa-bajnokságon. Természetesen nem a magyar zászlóval, nem is a focival van bajom, hanem azzal, hogy ez a két dolog semmilyen körülmények között nem passzol egymáshoz, és egy tragikus hősnőnek bíznia kell abban, hogy megrendítő hatással van a nézőkre. Ezzel a gesztusával felülírta, végképp hatástalanította a Traviatát.
A mostani előadás meghajlásánál figyeltem Sáfár Orsolyát, aki színészi szempontból is egészen pazar volt. A többszöri meghajlás legvégén egy kicsit elmosolyodott. Ennél többre nem futotta, hiszen iszonyú utat járt be aznap este, eljátszotta a férfiakat bolondító, rátarti, nagyravágyó nőt, és a fuldokló csontsoványat is úgy, hogy persze nem fogyott le az előadás alatt, de mégis elhittem neki, hogy már enni sem képes, és ugyanakkor felfénylik benne a szerelem. Ő maga volt ezen az estén, kívül-belül, hangban, játékban Violetta. Le a kalappal! Alfredóként Pataki Adorjánnak is árad a hangja. Képes megmutatni a szörnyen csalódott férfit, akinek azután, hogy nem lehet Violettával, minden csak pótcselekvés, számára lényegében vége a világnak, csak vegetál. És amikor újra a karjaiban tarthatja, az a földöntúli boldogság, és ez már akkor is megtörtént mindkettőjükkel, ha csak percekre adatott meg számukra. Ezt az éteri boldogságot, és a megsemmisülésbe való zuhanást kell átélniük a nézőknek is, és ezúttal át is éltük. Ehhez hozzájárult Kelemen Zoltán Alfredo apjaként, aki a lánya érdekében vette rá Violettát arra az őrültségre, hogy szakítson fiával. Kelemen megmutatja, hogy kezdetben milyen magabiztos, hogy ő is lenézi a kis volt „cafkát”, akiről úgy gondolja, hogy könnyedén félreállítható, hiszen társadalmi rangjuk szerint nem tartoznak azonos súlycsoportba. De aztán eljut odáig, hogy a lányává fogadja, mondhatni akkor, amikor már késő, de fontos, hogy ez is megtörténik.
Leonardo Sini lendületesen, óriási érzelmi amplitúdókkal, a leheletnyien halk, finom hangoktól az orkánszerű falrepesztőkig vezényelte a meglehetősen jó formáját mutató zenekart. A többi énekes, Megyesi Schwartz Lúcia, Wiedemann Bernadett, Szappanos Tibor, Geiger Lajos, Fülep Máté, Kiss András, Nótás György, Pekárdy Tamás is beleadott apait-anyait, ahogy az énekkar és a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatói szintén.
Különös dolog a színház, így a zenés színház is. Akár ugyanaz a produkció képes hervasztó, és felvillanyozó is lenni különböző előadásaiban, attól függően, hogyan jön ki a lépés.
