Az egy hónappal az 56-os forradalom után lejátszott magyar-szovjet vízilabda-mérkőzés egyszerűen csak „melbourne-i vérfürdőként” vonult be a történelembe. Érhető módon az egész összecsapáson rendkívül feszült volt a hangulat, a magyarok oroszlánként küzdöttek, hiszen ez nem egy egyszerű meccs volt. Hazánkfiai valamiféle elégtételt akartak venni a forradalom leveréséért. Amikor a magyarok már biztosan vezettek, s a mieinket hatalmas elszántsággal támogató ausztrál közönség ünnepelt, Valentyin Prokopov szovjet center elvesztette a fejét. A szovjet csapat egyik legjobbja könyökkel teljes erejű víz alatti ütést mért Zádor Ervin arcára, akinek felrepedt a bőre a szeme alatt. Vére nemsokára vörösre festette a medence vizét. A valóban legendás összecsapásról film is készült.
Mindezt annak kapcsán idézzük fel, hogy Szijjártó Péter kormányunk „béketeremtő” akcióját már az olimpiára is kiterjesztené. Szerinte elősegítené a békét, ha az oroszok indulhatnának az olimpián, mert a játékoknak „nem a politikáról, hanem a sportról, a sportolókról kell szólnia”. Milyen szép szavak! Különösen egy olyan ország külügyminiszterétől, ahol minden egyes sportsiker után a kormány tagjai is sütkérezni akarnak a dicsőségben, úgy téve, mintha egy-egy jó teljesítmény az ő érdemük lenne. Egy olyan államról van szó, ahol ellenzéki képviselőket becsmérelnek kormánypártiak, ha ők is ünnepelni merészelik a sportolókat. Elvégre nekik ehhez nincs joguk.
Itthoni értelmezésben ennyire szorosan fonódik össze a sport és a (társadalmi) béke. De tegyük fel, a párizsi olimpián hasonló történik, mint Melbourne-ben, s egy versenyen az orosz és az ukrán csapat néz egymással farkasszemet. Hirtelen tényleg kitör a béke a játékosok között, s régi barátokként tekintenek egymásra? Külügyminiszterünk számára Zádor példája ezt mutatja?
Persze, nem Szijjártó dönti el, hogy az oroszok végül indulhatnak-e – a nyugati államok ezt erősen ellenzik –, s ezek a kijelentések csak itthon hírértékűek. No meg legfeljebb Moszkvában.