Totális baromság, tipikus hollywoodi kényszeres gyötrelem – ez volt az első gondolatom, amikor meghallottam, hogy valaki a Mattel világhírű műanyag Barbie babái kapcsán játékfilmet készít. Nem tartottam elképzelhetőnek, hogy pinkbe öltözött gyerekeken kívül más generációkat és társadalmi rétegeket is aktívan érint majd a műalkotás léte. Aztán egy kicsit megemeltem a szemöldököm, amikor szembejött az információ, Greta Gerwig rendezi a filmet.
Az a Greta Gerwig, aki színésznőként bizonyította, hogy pazar komika a Frances Ha-ban például, melyet együtt írt a rendező férjével Noah Baumbach-al. Aztán a közös munkák nyomán Gerwig is elkezdett rendezni és a Lady Bird című filmjéért direktori Oscarra jelölték. Mivel a Gerwig-Baumbach páros jegyzi a Barbie forgatókönyvét, hirtelen izgalmas lett a felállás. Aztán meg pláne, hogy a főszereplő és az egyik producer Margot Robbie lesz.
Aki, bocsánat a nyílt őszinteségért, de a szépsége olyan tökéletes, hogy ha valakiről elhiszem, hogy „élő” Barbie, akkor csakis ő lehet.
Nem mellékesen zseniálisan képességes színésznő – ezt már nem egyszer megmutatta jó és kevésbé filmekben.
Summa Summarum a Barbie egy hihetetlenül vicces intellektuális trolkodás.
Ahogy elkezdődött a film, elejtettem minden prekoncepciót, amikor a 2001. Űrodüsszeia operaisztikus nyitányát nyúlták le: a teremtéstörténet szerint voltak a babák, majd jött Barbie. Aki lehet bárki az elnöktől kezdve a doktorig bármi. Meg lehet általános Barbie, mint Barbie (Margot Robbie a „tökéltes általános”), a film protagonistája. A mese szerint létezik Barbieland és valóság és a két univerzum átjárható. A film előbbiben indul, ahol Barbie éli a bulizós mindennapjait, ahol mellékesen ott van a pasija, Ken (Ryan Gosling, aki nagy szívvel csinál magából hülyét egy zseniális alakítás keretében). Aztán a csodanő elkezdi elveszteni a tökéletességét, például egyszer csak lapos lesz a talpa – nem megy fel a topánka. A fura Barbie (Kate McKinnnon), akit kínoztak a „tulajdonosai” azt mondja: el kell mennie az igazi világba, hogy találkozzon azzal az emberrel, aki szomorú és depressziós, mert ez a gondok forrása. Barbie – az általános szépség – és Ken átkelnek és innentől kezdve lehetne az egész film egy szimpla vígjáték arról, hogy a játékfigurák milyen hülye szituációkba kerülnek egy olyan közegben, ahol nem csak a buli és csajos este az életbevágó. Míg Barbie személyes misszión van, Ken beugrik könyvtárba és patriarchális témákban szerez könyveket és ezzel a tudással felforgatja Barbielandet. Így Barbie-nak (jelen kontextusban az összesnek) életfontosságú lesz, hogy visszaállítsa a világrendet. Wow!
Előre nem gondoltam volna, hogy egy játékbaba univerzuma tömegeket mozgat majd meg világszerte. (Nem a kritika alapvető része, de a moziban, ahol láttam a közönség nagy része pinkbe öltözött hölgy volt. Ken nem volt egy, sem!) Azt meg pláne nem gondltam, hogy azt kell, hogy írjam: a Barbie mozifilm gyilkosan humoros komédia, tűéles társadalomkritika, Hollywood álságosságának bombasztikus minősítése. Persze, nem tökéletes alkotás, mert azért vannak benne furcsaságok. Például Gerwig nem konzekvens a játék- és a való világ szabályaiban, illetve amilyen vicces Will Ferrel a Mattel igazgatójaként eleinte, olyan felesleges lesz a játékidő előrehaladtával. Mindent összevetve, ambiciózus és értékes értelmiségi hülyülés a Barbie mozi, melyen, nem győzöm hangsúlyozni, nem tudok eléggé meglepett lenni.
Mi a Barbenheimer jelenség?
Az egy napon induló, idén talán legjobban várt két amerikai film, Barbie és az Oppenheimer cím összeházasításából jött létre Barbenheimer elnevezés és digitális mozgalom. Már saját Wikipédia-szócikkel is rendelkezik (angollal, magyarral még nem), komplett jelenséget takar, ami a két nyári blockbuster megjelenése előtt tematizálta a világhálót, és adott végtelen muníciót a mémoldalaknak. Érdekes, eleinte rivalizálás folyt a két produkció között a világfigyelemért, az viszont biztos, hogy együtt végül elég rendesen tematizálták a vonatkozó platformokat: még közös előzetese is készült a két filmnek. Aztán Hollywood is beleállt a sztoriba (talán nem is teljesen véletlenül?), egyre hangosabbak voltak azok a javaslatok, hogy minél többen nézzék meg közvetlenül egymás után a kettőt – miért kellene választani? A színészek is beszálltak a „buliba”. Még Tom Cruise is, akinek főszereplésével nemrég jött ki a Mission Impossible – Leszámolás – Első rész (és kilökik a produkciót a mozikból a „Barbenheimer”), maga is úgy nyilatkozott, egyazon napon ül be a filmekre. De elsőként mindenképpen az Oppenheimerre. Quentin Tarantino egymás után nézte meg a kettőt, először az Oppenheimert, aztán a Barbie-t.
