Vannak, akik Felcsútot, a regnáló magyar miniszterelnök szülőfaluját „Orbánfalvának” titulálják, s – az ottani fejleményeket egész politikája szimbólumaként is értelmezve – Magyarországot „Orbánisztánként” emlegetik. Nem ok nélkül. A magyar demokráciát leépítő pártvezér és kormányfő példátlan méretben fejleszt(et)i a települést: a saját háza melletti Pancho Aréna, mely köré egész sportcentrum épül; a hírhedt – szellemvasútként is emlegetett – Vál-völgyi Kisvasút; a turisztikai látványosságként kiépített csónakázótó; a szupermodern, luxuskivitelű, mindennel felszerelt „okosiskola” (miközben egyszerű tanszerek hiányától is szenvedő, falusi és városi iskolák százai omladoznak, áznak be, s várnak hiába a felújításhoz szükséges pénzre). Ehhez társul az egykori főúri kastélyokhoz hasonlítható, hatalmas hatvanpusztai Orbán-birtok titoktartással leplezni kívánt építése. A fejlesztés célja az egész térség új országos turisztikai központtá alakítása. Olyan körzetben, melynek jószerével egyetlen nevezetessége, hogy ott nevelkedett a miniszterelnök és gyerekkori barátja, a gázszerelőből az ország leggazdagabb emberévé avanzsált Mészáros Lőrinc. Létesül mindez az adófizetők pénzéből és az országfejlesztésére szánt – az Orbán által szapult „Brüsszel” által folyósított – eurómilliókból. Meg részben Mészáros Lőrinc, illetve a „kőbányász” Orbán papa „magánvagyonából”, melyeket szintén az adófizetők zsebéből finanszírozott állami támogatások gyarapítottak. A projekt aligha értelmezhető másként, mint Orbán Viktor önmagának emelt emlékműveként.
Az persze tény, hogy mindez hatalmas eredmény a falu számára. Ennek alapján sokan azt sem zárják ki, ha tartós marad a NER uralma, a falu említett „névváltozata” akár hivatalossá is válhat. Azt a hamis (Orbán-kultuszt is generáló) propagandával megtévesztett, stabilnak tűnő szavazóbázis által biztosított „kétharmad” bármikor megszavazhatja. Vagy – mai jogállapotaink közepette – akár rendeleti úton is megvalósíthatják. Ennek az Orbán-imádattól elvakult hívei által fenntartott túlhatalomnak a birtokában érezheti úgy a miniszterelnök, hogy bármit megtehet.
Számos példát ismerünk arra a világban, hogy valamely ország egy-egy kiemelkedő politikusáról neveztek el városokat, akár államokat. Ahogy a független Amerikai Egyesült Államok megteremtőjéről és első elnökéről Washingtont, az USA fővárosát, illetve egyik északnyugati államát. Európa keleti felében jobbára diktatórikus rendszerek vezető politikusainak emlékét őrzik/őrizték városnevek. A Szovjetunióban/Oroszországban Lenin szülőhelye, Szimbirszk és a hozzá tartozó terület kapta meg a bolsevik vezető eredeti családnevét: Uljanovszk. Csehszlovákiában Zlín városa viselte az ország első kommunista elnöke, Klement Gottwald nevét (Gottwaldov, 1949–1989), Bulgáriában pedig Pernik lett Dimitrovo (1949–1962) a Komintern bolgár vezetője és a kommunista Bulgária első vezetője után, akiről még egy akkoriban újonnan épült várost is elneveztek: Dimitrovgrad.
Magyarországon csupán egyetlen példát találhatunk: a cseresznyéjéről ma is híres Borsod vármegyei Szomolyát nevezték 1937–1946 között Gömbösfalvának.
Gömbös Gyula miniszterelnök az ország jövőjének zálogát a nemzeti egység megteremtésében látva a totálisan centralizárt szervezetté átalakított kormánypártot Nemzeti Egység Pártjává (NEP) nevezte át, melybe az összes választópolgárt igyekeztek beszervezni. Ennek valamennyi településen kiépített helyi szervezetei révén a lakosság hétköznapi életének minden szegmensét irányítása alá akarta vonni – a gazdaságtól, a szociális munkán és a kulturális élet valamennyi részterületén át a szórakozásig. Ezáltal az addig e téren működő érdekvédelmi és más társadalmi egyesületeket is fel akarták számolni. Gömbös szemében a nemzethez csak az tartozott, aki csatlakozott mozgalmához, s hűségesküt fogadva a Vezérnek, alávetette magát az akaratának. A vele szemben állókat nem politikai ellenfélnek, hanem ellenségnek – a nemzet ellenségének – tekintette. Mindez egyszemélyi vezéri állam kiépítését, a rendszer diktatúrává történő átalakítását szolgálta. A miniszterelnök-pártvezér terve kudarcot vallott, annak ellenére, hogy 1935 áprilisától ő is kétharmados (69 százalékos) többségre támaszkodhatott. A sikertelenség egyik alapvető oka, hogy bizalmas barátai között is voltak olyan befolyásos személyiségek, akik a körülményeket józanul mérlegelve visszatartották vezérüket a felelőtlen vagy kockázatos lépésektől – így olyanoktól is, melyek egyértelműen a diktatúra felé mutattak.
Hívei már életében növekvő kultuszt teremtettek körülötte: a kormánypropaganda az ország minden gazdasági eredményét és külpolitikai sikerét neki tulajdonította. Ezért – Marton Béla főtitkár szerint – a magyarság hálát adhat „a Mindenhatónak, hogy az ország sorsdöntő órájában adott a nemzetnek egy államférfiút, Vezérünket, Gömbös Gyulát, aki magyar lelkének nagyszerű erejével felismerte a történelem parancsszavát és rávezette a nemzetet az egyedül helyes útra...” Települések százai avatták díszpolgárukká, számos helyen festették meg portréját és helyezték el közintézményekben. Még életében utcát neveztek el róla, illetve emléktáblát helyeztek el szülőházán, a Tolna megyei Murgán.
Kultuszának építése változatos formában folytatódott 1936-os halála után is. Ennek volt egyik különös eseménye, hogy az ő nevét vette fel Szomolya 1937. április 16-án, és felavatták mellszobrát a falu főterén. Azért különös, mert a miniszterelnöknek semmilyen kapcsolata nem volt a faluval. Még a Miskolcon és Borsod vármegyében több alkalommal tett politikai látogatásai keretében sem fordult meg benne. Élete során – iskolái és katonai szolgálati helyeit nem tekintve – csak Murgán, Sopronban, Budapesten lakott, s nagytétényi birtokán töltött sok időt. A murgaiak azt szerették volna, hogy ők használhassák a falu szülöttének nevét, de mire feleszméltek, már folyamatban volt a borsodi település kezdeményezésének engedélyezése.
Szomolya döntését bizonyára az motiválta, hogy Gömbös támogatta – a Matyóföld további 10 településével közös – nagy szociális gondjuk megoldását, a „borsodi Abesszínia” felszámolását, azaz a „híres/hírhedt” barlanglakásokban nyomorgók emberhez méltó lakáshoz juttatását. Szomolyán 820 fő (a lakosság 37,2 százaléka) élt az itt kialakított 172 barlanglakásban. Ennél többen csak Tibolddarócon kényszerültek a hegyoldalba vájt lyukakba. Az akció kezdeményezője a megye főispánja, Borbély-Maczky Emil volt. A tervek szerint új telepet létesítettek Tibolddaróc és Vatta község határában Mikszáthfalva néven, ahol 75 lakóházat kívántak emelni. A program eredményeként ott 40, a vidék öt másik falujában további 27 épült fel 1938-ig. Ami megvalósult, az kormányzati és vármegyei alapokból, illetve magántámogatásokból készült. Kozma Miklós belügyminiszter – az indítás meggyorsítása érdekében – saját vagyonából építtette fel az első házat. Jóllehet az akció a korszak egyik legjelentősebb szociális célú beruházása volt, a népi író Szabó Zoltán egy cikkében, majd „A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe” alcímmel kiadott híres szociográfiájában joggal nevezte a „Cifra nyomorúság” egyik jellegzetes jelenségének – szociális jelentőségű helyett inkább jótékonysági akciónak minősítve azt.
Borbély-Maczky nem csak a fenti projekt iniciátora volt. Az eredeti program folytatásaként hasonló telep kialakítását kezdeményezte Szomolyán is. A Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap beszámolója szerint alig három héttel Gömbös halála után (1936. október 26-án), egy jegyzői értekezleten bejelentette, hogy „Mikszáthfalvához hasonlóan, a barlanglakók részére Szomolyán is új községrész fog épülni. Ezt az új községrészt Szomolya községgel együtt Gömbös Gyula miniszterelnök országépítő munkájának megörökítésére Gömbösfalvának fogják elnevezni. Erre nézve a kezdeményező lépéseket a község már meg is kezdette.”
Az indoklás nem utal közvetlen kapcsolatra. Ez is egyértelművé teszi, hogy Gömbösnek nem volt személyes kötődése sem Szomolyához, sem a lakásépítési programban érintett többi bükkaljai településhez. Annál inkább a kezdeményező főispánhoz, és általa egy Matyóföldtől távoli, a Bükk északi oldalán található, Ózd melletti településhez. Borbély-Maczky Emil az 1920-as évek közepétől volt Gömbös leghívebb követője és támogatója – a fajvédő ellenzéki párttól a miniszterelnök haláláig. Ezt bizonyítja személyisége, még inkább tettei és nézetei, melyeket Fábián Máté remek életrajzi könyvéből ismerhetünk. Így vált a pártvezér-miniszterelnök barátjává, egyik legfőbb bizalmasává. Borbély-Maczky bótai (ma Borsodbóta) kastélyában, annak 1930–31. évi átalakítása során külön bejáratú, földszinti lakrészt alakított ki barátja számára. Ezt csak Gömbös használhatta ismétlődő látogatásai alkalmával, melyek során a szenvedélyes vadász szívesen cserkészett vadat a Bükk északi lejtőjének erdeiben. A miniszterelnököt így személyesen is megismerő helybéliek Gömbös-szobaként emlegették az utcáról látható helyiséget. De itt sem tudunk arról, hogy a vendég – miniszterelnöki pozíciójával élve – bármivel hozzájárult volna a falu fejlesztéséhez.
Csupán szülőfaluját, a Völgységben található Murgát segítette, a mellette futó főúttal a faluközpontot összekötő, löszfalba vájt másfél kilométeres földút lekövezésével – megkönnyítve ezzel a helybéli földművelők áruinak piacra szállítását. Egyetlen jelentős értékű vagyonát, a nagytétényi 50 holdas kertjét és a rajta lévő villát első felesége, egy bécsi gyáros lánya, Gréta Reichert hozományából vásárolták. Attól kezdve, hogy a fővárosban élt, ez volt kikapcsolódásának kedvenc helyszíne, ahol örömét lelte barackfái ápolásában és más fizikai munkában is – a villában berendezett könyvtár használatán túl. Ezen kívül csak lakással rendelkezett Budapesten, ahol saját tőkéjéből vásárolt lakást felköltözött édesanyja és róla gondoskodó húga számára is. Magánvagyonának, illetve személyes szórakozását, hobbiját szolgáló „közintézménynek” állami pénzekből történő gyarapítása pedig fel sem vetődött Gömbösben.
Mai miniszterelnökünknek, akinek politikája számos ponton hasonlít az egykori fajvédő egyszemélyes vezéri állam kialakítását célzó törekvéseihez, inkább ebben kellene követnie hajdani elődjét.
