Versenyt futunk a természettel. A szinte trópusi meleg, és az időnként hatalmas esővel érkező viharok bujává tették a kertet, elbujásították, írnám, ha lenne ilyen szó.
Tegnap még csak épp nyújtogatta fejét a Spanyolhonból beszerzett, a nappaliban gondosan hajtatott Padron-paprika, mára virágok telítik, s itt-ott a kis zöld kezdeményezések is mutatják: lám, nemcsak a mediterrán térségben érzi jól magát e növény, de itt, a Bükk lábainál is lassan otthonra lel. Jó hír ez vagy sem, de ahogy a növény, úgy mi is alkalmazkodunk. Nem kapálunk, nem bolygatjuk a talajt, takarónövényzetet használunk, mulcsolunk, hogy bent tartsuk a nedvességet.
Tyúkjaink, kacsáink, libáink, kecskéink és birkáink trágyáját sem utálkozva kerülgetjük, ahogyan az olykoronta minket meglátogató városi népek teszik, hanem gondosan összegyűjtjük, érleljük, szalmával keverjük, s tápláljuk vele a földet.
Csalánt és fekete nadálytövet áztatunk vízben – istenem, sose gondoltam, hogy ilyen mély, rothadó illatot képes produkálni mindkettő -, így juttatunk természetes ásványi anyagokat, esszenciális aminosavakat, fehérjét, vitamint a paradicsomnak, töknek. S hogy ettől-e vagy sem, de lám, idén először sárgadinnyék is gömbölyödnek, fügék is duzzadnak a hűvös éghajlatú kertben.
Alig győzzük kapkodni a cukkinit, már a cukkinit is cukkinivel esszük, hol főzelék, hol grillzöldség, hol pite, majd előbb kovászos, később téli savanyúság lesz belőle, de rejtettük már bele fasírozottba, krumplis tócsniba, francia salátába és csokoládés süteménybe is. Ajándékozzuk, ahol csak érjük, de még így is ő győz, hiszen a pár napja még alig mutatóujjnyi kis törzs, hipp-hopp, karomnyivá nő, de ízre, állagra ilyenkor már nem ugyanolyan, tökké formálódik, elveszíti zsengéjét, amiért igazából szeretjük.
Tréfálkozik a zöldbab is. Úgy tesz, mintha csak a pillangóvirágok díszelegnének a tetején, aztán amikor kihúznánk körülötte néhány szőrös disznóparéjt, labodát – bár ebből van, aki mindjárt főzeléket kanyarítana vagy salátába tépkedné –, és nekiesünk még az itt-ott mutatóban megmaradt parlagfűnek, a levelek alatt, akárcsak a harangok nyelvei, ott fickándoznak a kis hüvelyek. Reményeink szerint francia roppanós ceruzababbá nemesülnek hamarosan, nem kell nekik sok, kicsi vaj, frissen összezúzott fokhagyma, nagy szemű só, és máris a legpompásabb nyári étel kerekedik belőle, amihez talán még hús se kell, se bárány, se nyúl. Így jó, ahogy van, azon nyomban frissiben, forrón, de akár egy óra múlva langyosan, vagy estére hidegen is, alig vesszük észre, ripsz-ropsz eltűnik a nagy halom. Legfeljebb azzal nyugtatgathatjuk magunkat, hogy kalória ebben az ételben alig akadt, legalábbis, ha a vajtól eltekintünk, ellenben rost van benne rendesen, hát ki ne adna áldását rá menten?