A munkavállalókra nézve szomorú statisztika érkezett a múlt hét végén: sikerült megint valamiben a „legek” közé kerülnünk. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD Munkaerőpiaci kilátások című kiadványából derült ki, hogy idén az első negyedévben a tagországok közül Magyarországon csökkent leginkább a reálbér, a bérek növekedése 15,6 százalékkal múlta alul az inflációt. A kritikát nehezen viselő kormányzati riposztolók most nem kiabáltak, hogy máshol is ez a helyzet, mert az átlagos visszaesés „csak” 3,8 százalék volt. Amihez kellettek a nagyon rosszak, így a bennünket követő lettek és csehek, 13,4, illetve 10,8 százalékos romlással, és a nagyon jók is, mint Belgium, Hollandia, illetve Izrael, ahol a világválság ellenére még emelkedett is a reálbér.
A legek sorába tartozik az OECD másik összegzése is, amely szerint a csatlakozott 34 országból a hazánkban működő cégek szerezték meg a legtöbb extraprofitot 2019 óta: a bérköltség csak 30, a profit azonban 60 százalékkal növekedett. Csoda, hogy a szakszervezetek azonnali, év közepi bérkiegészítést kérnek a munkáltatóktól?
Minden bajok okozója az Európában legmagasabb magyar infláció, ami márciusban 25 százalék felett járt, és fél évkor is még 20 százalék volt. A szakszervezetek „kapzsiságinfláció” minősítése a cégeknek szól, amelyek közül sok gond nélkül tudta emelni a termékek és szolgáltatások árát.
Mindezek már következmények és elfedik a bajok gyökerét, a kormány és a jegybank szerepét a helyzet kialakulásában. Mindkét intézmény a kelleténél kevesebbet tett azért, hogy a pénzromlás kezelhető mértékű maradjon, sőt intézkedéseikkel képletesen olajat öntöttek a tűzre. Kezdve a tavalyi osztogatással, amikor a teljesítmény nélküli bérkiáramlással az inflációt serkentették, folytatva a piaci folyamatokba való beavatkozással. Az üzemanyag- és élelmiszerárstop, a kényszeres akciózások inflációmérséklő hatása nem kimutatható, míg a reálbérzuhanással összefüggő keresletcsökkenésé annál inkább. De ez már egy másik válság, a megélhetésé.