Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Legszívesebben azzal kezdeném ezt a vallomást, hogy Darvasi László (Szív Ernő) a XXI. századi magyar irodalom Krúdy Gyulája – csakhogy az ilyen semmitmondó, azaz megúszós összehasonlítások mindig suták; ráadásul Ringo Starr örökbecsű vicce („Szeretem Beethovent – különösen a verseit”) óta az efféle összevetések voltaképpen a hiányra mutatnak rá, mármint az olvasó fejében lévő hiányra… Tényleg? Tényleg csak annyit tudnék mondani Darvasi Lászlóról (Szív Ernőről), hogy Krúdy Gyulához hasonlítom? Hiszen ezzel voltaképpen nem mondtam semmit, csak elismerően nyilatkoztam az írásművészetéről és igen termékeny írói működéséről.
Nekem ennél Darvasi László (Szív Ernő) sokkal többet jelent.
Először is harminc évvel ezelőtt bennem, az akkori újságíróban ő tartotta az írói lelket; igaz, erről ő akkoriban mit sem tudott, hiszen nem ismertem, levelet meg nem akartam neki írni erről. Minek is? Elegendő volt, hogy az 1990-es évek közepén rendszeresen olvastam Szív Ernő tárcáit, és tudtam, hogy miközben én Egerben vagy Debrecenben írok és hírlapírok, Szegeden van egy hírlapíró kolléga, aki lassú, két-három flekkes léptekkel halad az írói örökkévalóság felé. Bár a célja, gondolom, nem ez volt. A célja mindössze az volt, hogy időben le tudja adni a heti penzumot a lapnak.
Ebben az időben rajta kívül volt még egy tárcaíró, akinek a csillaga fényesen ragyogott a magyar zsurnalizmus egén: őt Bächer Ivánnak hívták. Ő is tartotta bennem az írói lelket, de ő tőlem idővel legalább értesült is erről.
Onnét tudom, hogy Szív Ernő egyes tárcái remekművek, hogy térben vagyok képes az írásokat érzékelni. Úgy értem, három dimenzióban. Ha egy írás remekmű, akkor plasztikusan jelenik meg előttem, kristályként, drágakőként, gyémántként. Weöres Sándor versei vörösek, mint a rubin. Tandori szonettjei zöldek, mint a smaragd. Szív Ernő tárcái átlátszóan ragyogóak és tökéletesek, mint a csiszolt, megmunkált gyémánt. Kiragyognak az újságból, szikráznak a betűk. Az igazi Szív Ernő-mondat különleges írásművészeti tünemény: burjánzó fantázia, elképesztő műgond, egymásra tökéletesen illeszkedő költői képek egész sorozata, gazdag színpompa és mély érzelemvilág jellemzi. Tárgya az emberi szív, még akkor is, ha a szerző éppenséggel egy nejlonzacskóról ír, amelyet a leleményes alföldi szél egy templomtorony tetejét díszítő keresztre sodort.
Mivel ezt a sorozatot vallomásnak szánom, be kell vallanom, hogy Darvasi László nagyregényei közül nem mindegyiket szeretem, habár a szerzőt szerencsére nem érdekli, hogy én mit szeretek és mit nem. Ne is érdekelje. Az a dolga, hogy írjon, az olvasóra pedig legyintsen. Nagyon szeretem tőle a Magyar sellő című regényt, mert rövid. A Virágzabálók és A könnymutatványosok legendája című nagyregényei ugyanis szerintem túl vannak írva és kissé cukrosak, de mondom, ennek voltaképpen semmi jelentősége. Elvégre a Mesterek Mesterének, Krúdy Gyulának az értékéből sem von le semmit, hogy egyes könyveit túlírta. Na, és akkor mi van? Örüljünk neki, hogy belekortyolhatunk az irodalmi aszúba, nem kell a palackot fenékig kiüríteni, hogy az esszenciát élvezhessük.
Darvasi László (Szív Ernő) írásművészetének ugyanis az esszencialitás a lényege. Bármit ír (tényleg bármit, tárcát, novellát, regényt, nagyregényt, kiállításmegnyitó szöveget), minden egyes sorában érezni azt a semmi mással össze nem téveszthető ízű és zamatú esszenciát, amelyet megkóstolva az olvasó elégedetten csettint: ó, ez Szív Ernő, s micsoda évjárat! Ebből kérek még egy leheletnyit.
Faggatóztam már nála, kérdeztem tőle, hogy ezt miképpen csinálja, de választ, úgy rémlik, nem kaptam. Darvasi László (Szív Ernő) rekedtes hangon dünnyögött valamit, s másra terelte a szót. Szívesen írnám, hogy a szívre és a csillagokra, de ez hazugság volna. A szívernőség másik lényege ugyanis a szívernőség hétköznapi megélése: csak semmi fakszni, csak semmi extremitás, az a mondatnak nem tesz jót.
A mondatnak az tesz jót, ha dolgoznak rajta. Meg az, ha az író egyben olvasó is. Darvasi László (Szív Ernő) ugyanis olvasó (is). Ami ritka. A kortárs magyar írók közül nem egyet tudok mondani, aki a kortársait nem olvassa. Darvasi László (Szív Ernő) odafigyel. Egy-két éve például Gerlóczy Mártontól emlegette A katlan című regényt. Annak azóta kijött a második része (Az örvény), szerintem Darvasi László (Szív Ernő) azt is olvasta. És elolvassa majd a harmadik részt is, ami tudtommal most készül.
Ami Darvasi László (Szív Ernő) műhelyében most készül, arról tudok egyet és mást, izgalommal várom. Voltaképpen minden Darvasi László (Szív Ernő) írást izgalommal várok. Ha az Élet és Irodalom friss számában van írás Darvasi Lászlótól (Szív Ernőtől), akkor mindig azzal kezdem. Vagy Váncsával. Mondjuk egy író-hírlapíró számára annál nincs is nagyobb dicséret, ha az olvasótól megtudja: „ha meglátom a nevét az újságban, rögtön olvasni kezdem – s már hallom is a szíve dobogását”.
