Lehet, hogy nem a legfontosabb mérce, de korántsem elhanyagolható, hogyan mennyire kedvelnek egy országot az úgynevezett expatok? Azok a külföldről érkező menedzserek, akik néhány évre vállalják, hogy közép- vagy felső vezetőként anyavállalatuk szolgálatában cégüket másutt képviseljék, mégpedig úgy, hogy nem csak a saját, de családjuk érdekeit is számításba veszik. Korábban ennek a tipikusan 47 éves, a munkáltatójánál már legalább kilenc évet eltöltött nyugat-európai felsőfokú végzettségű szakembernek Magyarországon élni felért egy aranykorral. Bevett gyakorlat, ugyanis, hogy aki vállalja a kiküldetést, annak azt bőségesen honorálják, jobban élnek, mint hazájukban. Számukra kifejezetten üdvös, ha egy olyan országba kerülnek, amelynek még gyengül is a devizája. Ebből a szempontból a NER bő 10 esztendejére aligha panaszkodhatnak.
Egy felmérés szerint vonzerőnk oly sokat zuhant, hogy egyre többen alaposan elgondolkodnak azon, van-e az a pénz, amelyért érdemes Magyarországra költözniük, vagy inkább a legnépszerűbbnek tartott Mexikóban, Indiában vagy a Fülöp-szigeteken építsék karrierjüket. A mi gigainflációnk még ezeket a kimagasló jövedelműeket is gondolkodásra késztette. Korántsem azért, mintha a megélhetési gondok fenyegetnék őket. Inkább azért, mert, ha kiküldetésük előtt számba veszik, hogy melyik az a nyelv, amelyet viszonylag gyorsan elsajátíthatnak, magyar a sereghajtók között található. A rakétasebességgel emelkedő élelmiszerárak időszakában az expat is szeretné tudni, hogy mit is vásárol, de a magyar nyelv ismerete nélkül gyakran "eltéved". Különösen vidéken gyermekei megfelelő színvonalú iskoláztatása is megoldatlan. Nő az idegengyűlölet, a csapatépítési tréningek ellenére, még a közeli munkatársaik is bizalmatlanokká váltak irántuk. Camus szerint: "Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha (...) megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne." Idejutottunk.