Követ gyűjteni indulunk a Kolozsvárhoz közeli településen, Gyaluban, a kert végében kanyargó Kapusi-patakhoz. Előtte hosszas felkészítést kapunk a hetvenen túl is filigrán, energikus Annuska nénitől, hogy pontosan milyen formájú és súlyú kőre lesz szükségünk, hol keressük, merre kajtassunk utána. Szépen elmagyarázza, hogy a leginkább megfelelő kő alja lapos, mint a tenyér, de közben domború is. Ezt a formát leginkább úgy képzeljük magunk elé, mint amikor gyerekként megfogtunk egy-egy ciripelő tücsköt, ugráló szöcskét, vagy éppen félelmetesen nagy zöld sáskát, és azért hogy megmutassuk a többieknek, kúpot formáltunk a jobb kezünkből, és rátettük azt a balra, a hüvelyk és mutatóujj között éppen annyi levegőt hagyva, hogy a kicsi bogár, rovar meg ne fulladjon, míg odaérünk vele a játszópajtásainkhoz.
Hosszú, szépen megművelt kerten vezet az út. Előbb Bogáncs kutyát hagyjuk magunk mögött, majd a japán tyúkokat és kakasokat, utóbbiak közül azokat is, akik hajnalban, nem sokkal négy óra után kezdték el köszörülni hangjukat, fura, mutáló, kukorékolásra alig hasonlító hangokat adva ki épp az ablakunk alatt. És mivel a baromfiudvarban épp túltengenek a hímnemű jószágok – gazdájuk szereti színre, formára, méretre is gyűjteni őket, sőt, még ajándékba is kapott néhányat, – a kukorékolás ereje nemhogy csökkent volna, reggel hétig csak erősödött, mintha a jószágok hatalmi kérdés csinálnának abból, melyikük énekli ki utoljára a napfelkeltét köszöntő dallamokat.
Megyünk aztán tovább csűrön, kamrán, gépházon át a zöldségesig, ahol előbb a málnától roskadozó ágak között bujkálunk, elmellőzve a magasra nőtt, de még nem csövesedett kukoricaszárakat, alattuk megbámulva a tavalyi vetésből véletlenszerűen kinőtt burgonyát, amit errefelé csak pityókának neveznek.
Kaptunk kulcsot a hátsó kapuhoz, vele az intelem, el ne felejtsük bezárni visszafelé, mert még bejön estére a medve!
Nem tudjuk eldönteni, tréfára vegyük-e ezt vagy sem, de végül gondosan belakatoljuk majd visszafelé jövet.
A célhoz közeledve megsüllyedt rézsűben kapaszkodunk, csúszkálunk lefelé, remélve, nem kell a sodró patakba belegázolnunk az épp megfelelő kövekért. Pár tíz méterrel odébb gyerekek sikongatnak, fürdenek, hatalmas kövekkel alakítottak ki maguknak egy nyugodt kis medret, nem elzárva teljesen a víz útját. Ilyen sziklányi méretűek nekünk nem kellenek, kisebbeket keresünk, hiszen innen visszük majd a savanyú káposzta lenyomására alkalmas darabokat, amik nem lehetnek nagyobbak, mint a cseréphordó nyílása.
Gondolhatnánk, alkalmas kő akár a saját kertünkben is akadna, de jó nagyot tévednénk. Megmondta Annuska néni, hogy a Kapusi-patakban tisztára mosott kőnek nincs párja, lám vittek belőle németek, franciák, sőt még amerikaiak is, ha nekik sikerült jó savanyú káposztát csinálni vele, nekünk is menni fog.