A hagyományokat erősítve, kelet-európai alkotás nyerte az 57. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, a huszonötezer euróval járó patinás Kristály Glóbuszt: Stephan Komandarev rendező Blaga’s Lessons (Blaga leckéi) nem csak a legjobb film, de a főszereplő Eli Skorcheva lett a legjobb színésznő. Sőt, ha a nemhivatalos elismeréseket is nézzük, akkor a Nemzetközi Ökomenikus Zsűri díját is a bolgár-német thriller érdemelte ki.
A történet tipikusan régiós, a címszereplő, nemrég megözvegyült Blagától önmagukat telefonon rendőrnek kiadó szélhámosok kicsalják az összes pénzét, sőt még a jegygyűrűjét is. Az épp hetvenéves asszony a sírhelyre félrerakott „vagyont” adta oda a bűnözőknek, a rendőrök nem bíztatják semmivel. Sőt, rábeszélik, hogy ossza meg az esetet a nyilvánosság előtt – megelőző céllal, hogy mással ilyen ne történhessen – így a médiában nevetség tárgya lesz az egykori irodalom és nyelvtanár. Eddig a film cselkeménye, egy-két apróságtól eltekintve tulajdonképpen megegyezik Deák Kristóf Az unoka című művének sztorijával, csak a bolgár verzióban nincs unoka, csak egy Amerikába kivándorolt fiú, aki nem áll bosszút a gengsztereken, sőt, verbálisan megalázza az anyát, hogy volt képes elherdálni az örökségét. Blaga egyébként beletörődne a sorsába, elvégre van annyira intelligens, hogy tudja, ő is hibázott, de amiben más a Blaga’s Lessons, hogy nem angolszász típusú zsánerfilm szeretne lenni, hanem inkább bolgár művészfilm és kőkemény társadalomkritika: a nő csak el szeretné temetni az éppen elhunyt férjét a halál időpontjától negyven napon belül – mivel hite szerint addig marad a lelke az evilágon. A végtisztesség megadása azonban nem olyan egyszerű a rendszerváltás utáni vadkapitalizmusban. Blagát revolverezi a temetkezési vállalkozó, hogy a kiválasztott sírhelyet odaadja egy „magas körökből érkező” másik vevőnek. Nincs mese, pénz kell, de egy hetvenéves ember számára nincs munka Bulgáriában, egyetlen magántanítványa van, egy szír menekült fiatal lány, aki bolgár szeretne lenni és az állampolgársági vizsgára készült. Blaga nem érti miért akar valaki bolgár lenni, mert hát, itt is háború van – más, mint ott, de legalább olyan kegyetlen. A nagy fordulat a filmben az lesz, amikor Blaga végül beáll a gengsztereknek dolgozni, mely számos tragikus fordulathoz vezet, de Blaga legalább annyit elér, hogy biztosan tudja: hol lesz majd eltemetve.
A fesztivál második legfontosabb elismerését, a tizenötezer euróval járó Zsűri különdíját a német-iráni Empty Nets (Üres hálók) kapta. A főleg német pénzből készült, ám teljes egészében Iránban játszódó film a fiatal generációk kilátástalansága mutatja be. Anithőse, Amir (Hamid Reza Abbasi), aki egy rendezvényszervező és catering cégnél dolgozik, ám mivel nem hajlandó lefújni egy lagzit a főnöke kérésére, mert nem fizettek ki előre mindent, azonnal az utcán találja magát. Így, munkanélküliként problémássá válik, hogy megkérje a kezét a szerelmének, Nerges-nek (Sadaf Asgari), akit az apja amúgy is egy gazdag családból érkezőnek szánt, nem egy olyannak, akinek még apja sincs. Amirnak így nincs választása, a szerelmes álmodozásból egyik percről a másikra az illegális tokhalhalászat és kaviár kereskedésben találja magát, egyre messzebb kerülve korábbi önmagától, így szerelmétől is. A Németországban élő iráni rendező, Behrooz Karamizade a film címével kétszeresen is utal a drámája több rétegére, mely elsősorban a mélyszegénységből való kitörés lehetetlenségéről és az iráni nemlétező társadalmi hálóról szól.
Külön érdekesség, hogy a legjobb rendező is iráni származású, bár régóta Európában élő Babak Jalali, akinek a Fremont című műve a bevándorlás tematikájának egyéni feldolgozása. A mű címe egy városkára utal, ahol a különleges vízummal érkező, az amerikai erőket Afganisztánban segítő afgánokat helyeztél el. Itt él Donya (Anaita Wali Zada), aki egy kínai szerencsesüti manufaktúrában dolgozik sütőként, majd szövegíróként. A fekete-fehér, az amerikai kisköltségvetésű függetlenfilmek stílusában készült tragikomédia Donya életét kíséri nyomon „szuperközeliben”. A fiatal lány nem tud aludni, így egy bizarr pszichiáterhez kezd el járni, aki nem veszi észre, hogy nincsen más traumája, csupán az, hogy magányos. Ezt azonban észreveszi a szavakat nagyon kereső, de nem igazán találó Daniel (A mackóból ismert Jeremy Allen White). Ennyiről szól és nem többről a film, de ahogy az alapos kritikusok mondják, az a nem mindegy, hogyan van egy-egy történet elmesélve. A Fremont humorral és intelligenciával teli mozi, feltehetően nemlétező költségvetésből, ahol a tehetséggel oldották meg a csodát.
Woody Allen mondta egyszer (amikor még mindenki itta a szavait), hogy azért nem engedte egy filmjét sem versenybe fesztiválokon egy idő után, mert rájött, hogy az egy értelmetlen képtelenség. Persze, meg lehet őt érteni, de a versenybe válogatás extra reflektorfényt adhat egy-egy fiatal és feltörekvő tehetségnek és az olyan A-kategóriás fesztiválok, mint Karlovy Vary, melyek nem a nagy sztárrendezők alkotásait listázzák, tökéletes hely a felfedezésre. Az eddig említett díjazott filmek nagyon jók voltak, de egyikük sem volt afféle bombasztikus reveláció, mely zsigereiben sokkol az erejével. (Azért Cannes-ban is előfordulhat néha ilyen, mint a 4 hónap, 3 hét, 2 nap vagy a Saul fia a remek példa erre.) A kanadai író-rendező Pascal Plante Red Rooms (Vörös szobák) című thrillere átlépte a rubikont, minden egyes képkockájában a nagybetűs innovatív mozi. Egyszerre bírósági dráma, a sorozatgyilkosok iránt rajongók és fanatikusok portréja és olyan észbontóan modern a netes és egyéb informatikai dolgok terén, hogy igencsak fel kell kötni a gatyát a nézőnek intelligenciában – így ezzrl az elitizmussal minden bizonnyal sok nézőt el is fog veszíteni. És akkor nem is beszéltem Juliette Gariépy színésznőről, aki szinte „lejön a vászonról”, annyira átütő. Amikor láttam, olyan sokk volt, hogy másnap újra kellett néznem – persze miután utána néztem annak, mi az a dark web, a TOR böngésző, a DuckDuckGo és teljesen másik művet láttam. A Red Rooms az a fajta film, mely olyan élményt ad, melyet nem lehet igazán szavakkal leírni. Az, hogy végül Karlovy Vary-ban nem kapott díjat, az én magyarázatom szerint azért fordulhatott elő, mert túlságosan eredeti és friss: olyan társadalmi jelenségeket konstatál és tálal elemi erővel, melyeket a legtöbben sanszosan még észre sem vettek.
A fesztivál számokban
Az 57. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon 10 989 akkreditált látogató volt. Ebből 9 085 fesztiválozó, 432 filmkészítő, 942 filmipari szereplő és 537 újságíró. Összesen 445 vetítés volt, melyre 123 517 belépőt értékesítettek. Mintegy 185 filmet mutattak be, ebből 116 egészestés játékfilm, 28 dokumentumfilm és 41 rövidfilm.
