Az 1989-es rendszerváltó magyar rebellisek között a magyar történelmi emlékezet fordulópontjait és személyiségeit rögzítő Romsics Ignác kitűntetett helyet jelöl ki Bihari Mihálynak. Bihari Mihály most nyolcvan éves. Amikor ebben a rövid megemlékezésben a nyolcvanas évek, a századvég rebellisének tetteit és magatartását próbálom leírni s nem ejtek szót a 89 utáni Bihariról, azt két okból is teszem. Az első személyes. A nyolcvanas évek végének küzdelmeiben és viszontagságaiban sokszor vettünk részt, működtünk együtt, értettük félszavakból egymást. Úgy gondolom, hogy nemcsak sorstársak, hanem harcostársak és barátok is voltunk. Vannak a helyzetek, konfliktusok, válságok, olykor évek, máskor hónapok, néha csak percek, amelyek valakivel egy életre összekötnek, s nekem Bihari Mihállyal több ilyen élet-halál pillanatom volt. Erről írnom tehát okom s jogom van. A másik ok, hogy a 89-es lázadó Bihariról írok, az meggyőződésem, hogy személyiségünk minden állandósága mellett, 1989-90 kettévágta életünket, ahogy az országét, Kelet-Európáét, sőt, a világét egy 1989 előtti és utáni énre, világra. A 1989 előtti Bihari ént belülről ismerem, mivel közvetlen határos volt az én 1989-es énemmel. A 89 utáni Bihari már távolabb áll tőlem, kevésbé látok bele személyiségébe és munkásságába, komoly felkészülést kívánna tőlem, hogy ennek az 1989 utáni személyiségnek, életpályának igazi elemzője legyek.
Anélkül, hogy párhuzamos életrajzot írnék, itt említem az életút elején, hogy aligha lehetne találni két ennyire egymástól távoli társadalmi hátterű személyiséget, mint Bihari Mihály és én. Csak a pártkizárók ma már nevetséges, akkor könyörtelen szeszélye, hogy kettőnket együtt ültettek a vádlottak padjára. Bihari szülei Budapestre kerülő tiszántúli mélyszegények, peremen élő, józsefattilai proletárok. Ellenben az én családom minden ágán, az 1800-as évek második felétől, a dédszülőktől kezdve mindenki értelmiségi, akik írásból, tanításból, tudományból élnek. Ha a Horthy-kor tovább tart, Bihariból aligha lesz értelmiségi, s társadalmi helyzetünk nagy-nagy távolságot jelöl ki. Ellenben a Rákosi-korban Bihariék szoba-konyhás lakása a Terézvárosban és a mi, hat ember lakta, a pasaréti villában leválasztott kétszobás társbérletünk, ahol a konyhát három család birtokolta és a fáskamrában Golicin hercegné húzta meg magát a gyerekeivel, már nem akkora a különbség. „Mindig a legszegényebb gyerekek közé tartoztam az osztályban” – emlékezett később Misi vissza, én legfeljebb annyit mondhatok, hogy a magam tréningruhás-tornacipős eleganciájával nem tartoztam a gazdagok és irigyeltek közé. De a becsülésre méltó különbség, hogy engem könyvtár és tanult emberek vettek körül, akik természetesnek tartották, hogy tanítsanak, könyveket adjanak a kezembe, felkészítsenek az értelmiségi életre, ellenben Bihari környezete szinte mindenben ellene szólt ennek: se könyv, se értelmiségi szó, mindent magának kellett megszereznie.
Ellentétben sokakkal, akiket munkás-paraszt származásúként a párt vagy az ifjúsági szervezet „emelt ki”, vagy akiket a szegénypárti kommunista eszmék ösztönöztek tanulásra, Biharit a tudásvágy inspirálta. Az volt a természetes, hogy ipari tanulónak megy, hogy minél előbb keressen, így vált 1960-ra kárpitossá. Mind eközben olvasni kezdett. Bihari jellemének, karakterének fő vonása, hogy nem egyszerűen kíváncsi, mi van a világban, hanem fel akarja ismerni, hogy mi adja a világ rendjét, rendet akar tenni először a saját fejében – sok-sok polcon számtalan skatulyában, mint szerszámok és munkadarabok sorakoznak az ismeretek -, majd látva a világ rendetlenségét, rendet akar teremteni a világban. Ebben a makacs tanulás- és tudásvágyban, rendszerezni akarásban van valami Veres Péter-i, ahol a gondolatok és szavak formálódása mögött mindig érződik nemcsak a kemény munka, hanem az ezerszer megrágottság.
Először elvégezte az ELTE jogi karát, ahol bent maradhatott jogelméletet tanítani, ami valamiképpen a politológiának volt a leánykori neve a jogi karon a tudományos szocializmus mellett. A marxizmus-leninizmusnak Bihari által elsajátított változata kiválóan alkalmas volt a fogalmi rendteremtésre: vannak megismerhető társadalmi törvényszerűségek, amelyek mozgatják a világot. Ha helyesen ismered fel e törvényszerűségeket, akkor nemcsak eltájékozódsz a világ dolgaiban, hanem cselekvésedet ehhez igazítva, meg is változtathatod a világot. Bár a rendszer a proletariátus diktatúrájának mondta magát, nem sokat adott ennek az igazi proletárnak. Amit tanult, maga tanulta. Amit teremtett maga teremtette. Amennyire hátránya Biharinak, hogy nem a hatvanas évek lukácsista Budapest iskolájában sajátította el a marxizmus filozófiáját, annyira előnye is, hogy „tiszta szemmel” nézett a marxizmusra, élőként és nem félig vagy teljesen holt eszmeként tette magáévá.
Bihari alapélménye, amely majd eszméinek kialakításakor és értelmiségi politikai stratégiájában vezeti, hogy úgy kéri számon a marxizmus eredeti gondolatait egy magát marxistának mondott rendszeren, ahogy őszinte hívők a jézusi eszméket egyházaikon. Ebben egyszerre vezérli magába a marxi eszmébe vetett hit, a szegénypárti „osztálytudat” és a morális humanitás egy eszme nélküli, szegényeket eláruló, cinikusan erkölcstelen rendszerrel szemben. Hogyne érintette volna meg az emberarcú szocializmus prágai tavasza 1968-ban, és annak leverése. Mennyire az ő eredeti, sajátlagos eszméje, hogy a magyar 1968-as gazdasági reform csak félig kész politikai reform nélkül, hogy az ideológia és végcél nélküli pragmatikus szürke rendszernek ideológiát és célt kell adni.
A hetvenes években a marxizmusból elindult értelmiségiek útja háromfelé ágazott el. Az egyik a kiábrándulásból és a könyörtelen szembenézésből következően a marxizmussal való szakításhoz és az emberjogi mozgalomhoz vezetett. Ez az emberjogi gondolat a hetvenes évek végére ellenzéki mozgalommá vált és megkísérelte a rendszer átfogó kritikáját. A második út a radikális reformerek, az 1953-54-es nagyimrista, 1968-as gazdasági reformista hagyományokra építő, szocialista piacgazdasági reformokat követelők útja. E csapat is, köztük én, szakított a marxizmussal és liberális közgazdasági, szociológiai, történeti alapokon gondolkodott. Bihari Mihály továbbra is hitt egy weberizált, gramscizált marxizmus megújításának lehetőségében, mindenekelőtt az államelméletben, s célul tűzte ki a magyarországi politikatudomány megteremtését a halott tudományos szocializmus helyett. Őszintén hitte, hogy létezhet egy demokratikus, jogot tartó állam, amelyben egy tudományos ideológiát valló, demokratikus párt alkalmas a társadalom integrációjára. Ebben az értelemben reformkommunista lázadó volt, ami mellett kitartott az 1989-es rendszerváltásig.
Megelőlegezem: a nyolcvanas évek közepén-végén Bihari Mihály és Mihail Gorbacsov azok, akik őszintén hiszik, hogy lehetséges egy másféle, emberarcú, demokratikus kommunizmus. A kádári puha diktatúrának a félig szabadlábra helyezett gazdaság és fogva tartott politika modellje, amely Teng Hsziao-ping Kínájában óriás méretekben valósult meg, Bihari számára elfogadhatatlan volt, mert a szocializmus lényegének nem a jólét folyamatos emelkedését egy demokrácia- és szabadsághiányos társadalomban látta, hanem a demokráciát és szabadságot tekintette a jólét alapjának.
Gyakorlati tevékenységében mindig figyelemre méltó volt csoportszervező képessége. Jó és figyelő tanárként gyűjtötte nemcsak a tehetséges ifjú oktatókat, hanem figyelte, melyik diákjából lesz majd igazi gondolkodó kutató, oktató. Egész életében érdekelte a felsőoktatás szerkezete és dinamikája. Mindent megtanult, amit meg lehet tanulni az egyetemi oktatás rendjéről, s Pozsgay Imre minisztersége idején, minisztériumi vezetőként meg is próbálkozott egyetemi reformok kimunkálásával és bevezetésével. Az elsők közt vette észre, hogy a nyolcvanas évek már nem(csak) az alsó- és középfokú oktatás és nevelés nemzetközi versenyét hozta, hanem mindenekelőtt a felsőoktatásét, s Magyarország gazdasági és társadalmi felzárkózásához elengedhetetlen a felsőoktatás reformja. Eötvös alsófokú, Klebelsberg középfokú oktatási reformjai után már eljött az idő a felsőoktatás széleskörű reformjának. Nem rajta múlt, hogy Pozsgay és ő is félre kerülve, a reformok végül nem születtek meg.
Először a Politikatudományi Társaság nyolcvanas évek eleji megalapításával törte át azt az ideológiai burkot, amely a politikáról való gondolkodást, beszédet és írást a hatalom monopóliumaként tartotta fenn. Amikor Gombár Csaba a moszkvai Beljajevo lakótelepén a Politika címszavakban eretnek címszavait fogalmazta, majd jelent meg „hivatali szamizdatban”, Bihari Mihály a szocialista tábor első politikával foglalkozó tudományos hálózatát hozta életre. Majd ugyancsak elsőként a kelet-európai végeken, a nyolcvanas évek közepén megteremtette a Politikatudományi Tanszéki csoportot. Ekkor jelenik meg az ELTE kiadásában a Politikai rendszer és szocialista demokrácia című összefoglalója, amelyben kísérletet tesz egy demokráciaelmélet rendszertani megközelítésére. Nem lebontani, nem szétbontani igyekezett a kádári pártállamot, hanem átépíteni, mind a pártot, mind az államot demokratikus elvek mentén. Mindez sok tekintetben az 1968-as prágai tavasz levert kísérletének és az eurokommunista törekvéseknek a folytatása volt. Ha 1985-ben a kádári párt, Kádárral vagy nélküle, gorbacsovi irányba fordul, alighanem Bihari Mihály választatik ki e reformpárt ideológusának. Nem így történt. Bihari az állampárt belső lázadója maradt.
Utólag könnyű azt mondani, hogy a lázadó Bihari, akárcsak a magamfajta reformerek a kör négyszögesítésével próbálkoztak a rendszerváltás helyett. Ám ekkor a rendszerváltás külső és belső feltételei egyaránt hiányoztak. A nyolcvanas évek közepén Gorbacsov éppen csak hozzákezdett valamiféle glasznosztyhoz és peresztrojkához, s a legkevésbé sem tűnt úgy, hogy a kelet-európai országokban lemondana a Brezsnyev-doktrínáról, így Magyarországot ki akarná engedni a szovjet megszállási övezetből, a Varsói Szerződésből és a KGST-ből. Oly annyira nem, hogy 1988. áprilisi pártkizárásom egyik vádpontja volt, hogy amikor egy nyílt fórumon felszólaló ismeretlen a szovjet csapatok kivonását és a Varsói Szerződésből való kilépést követelte – máig úgy gondolom, hogy provokációs szándékkal -, mint párttag nem utasítottam helyre, s védtem a Szovjetunió jogát a megszálláshoz. Ami pedig a belső feltételeket illeti, a magyar társadalom a nyolcvanas évek közepén politikai értelemben hallgató és rejtőzködő társadalom volt. Erről a társadalomról mondta ki Gombár szomorú véleményét, nevezetesen, hogy velleitás, akaródzás, egyfelől és másfelől, tegyük is, de ne is tegyük, egy lépés előre, két lépés hátra magatartás jellemzi. Ha számba vesszük az 1985-ös évet indulásként, akkor tudatosítanunk kell, hogy a monori ellenzéki csúcstalálkozón a résztvevő négy csoport – nép-nemzetiek, demokratikus ellenzékiek, ötvenhatosok, reformközgazdászok – képviselői mindössze negyvenöten voltak, s ha valamennyi támogatójukat oda hívják számuk akkor se érte volna el az ötszázat. Bihari Mihály és a párton belüli reformszocialisták még csak nem is egységes köre, ugyancsak egy tucatnyi bátor és tisztességes értelmiségiből állott. Mindez egy tízmilliós lélekszámú, 870 ezres párttagságú országban, a gazdasági válság, mi több, a rendszer általános válsága közepén.
A meginduló, nyíltvégű, egyre gyorsuló rendszerváltó folyamatban Biharinak három fontos szerep jutott. Az első, az uralkodó párt belső közvéleményének alakítása. A párttagok ebben az időben legalább annyira, ha nem jobban, érzékenyek voltak a társadalom mély folyamataival szemben, s felhatalmazva érezték magukat, hogy szabadabban vitázzanak, keressék a kiutat a válság láttán. Bihari Mihály elméleti cikkei ehhez a forrongóvá váló, legalitásban, sőt, egy a hatalom középpontjához közeli működésű pártközvéleményhez szóltak. Kétségei, kérdésfeltevései a pártdemokráciára, az egyenjogúságra törekvő párttagok hangját erősítették fel. Minél inkább eltávolodott az 1985-ös XIII. kongresszustól a kádári vezetés vonala a valóságtól, minél jobban látszott, hogy az ország a katasztrófa felé halad, annál inkább vált kritikussá a párt belső közvéleménye. Így, mindenekelőtt e közvéleményhez szólt a Reform és demokrácia. Bihari Mihály egyáltalán nem úgy gondolt a kádári párt tagjaira, mint karrierista, érdekhajhász nomenklatúristákra, akiknek egyetlen célja a párttagsággal járó előnyök kihasználása, hanem olyan, talán képzeletbeli tagokat látott maga előtt, akik valamiféle szegénypárti és/vagy modernizációs eszményért, egy emberibb szocializmus reményében léptek a pártba. Türelmesen tanította a politikátlanított és ideológiátlanított kádári párt tagjait politikára és ideológiára, megsértve azt a szovjet típusú szocializmusban döntő fontosságú tabut, hogy politizálni, a politikai döntésekbe beleszólni, azokat meghozni, vagy egyáltalán e döntéseket érdemben ismerni, csak a hatalom belső körében lévő kiválasztottaknak szabad. Bihari nemcsak azt üzente a párttagoknak, hogy tegyétek, amiért e pártban vagytok, hanem azt is, hogy ez nemcsak jogotok, de egyenesen kötelességetek.
Ezzel párhuzamosan folytatta a pártvezetés, az állami vezetés befolyásolását a változások, a reformok irányába. Bihari Mihálynak nemcsak eszméi, de gyakorlati politikai tanácsai is hatással voltak Pozsgay Imrére, a Központi Bizottság tagjára, a Hazafias Népfront vezetőjére, és a párt megreformálásának ekkor talán legjelentősebb képviselőjére. A kettős jelöléses parlamenti képviselőválasztás, a Népfront szerepének felértékelése, a párt és az állam demokratizálásának a pártelitben való elfogadtatása, az eszmék, a vita, a sajtó szabadságáért való kiállás, a reformpártvezetők összefogásának, az ellenzékkel folytatott dialógusnak az erősítése mind-mind Bihari „pontjai” közé tartozott. Nem rajta múlt, hogy végül se Pozsgay, se a Hazafias Népfront nem vállalta a Bihari Mihály által készített politikai reformprogramot a Reform és demokráciát, noha a HNF Társadalompolitikai Tanácsa megbízására írta, ahogy nem vállalta Pozsgay Imre az ugyancsak Bihari által készített Demokrácia csomagterv parlamenti előadását sem. De Bihari fájdalmára és csalódására, Pozsgay Imre nem volt hajlandó 1988 végén, 1989 elején az MSZMP-vel való szakításra, egy új szocialista párt megalapítására sem, ami többé-kevésbé kettejük szakításához vezetett. Mindez nem változtat azon, hogy helyes és szükséges volt a pártvezetők, a hatalom meggyőzésére való készség, mert sohasem ment volna végbe ennyire békésen és megegyezéssel a hatalom átadása, ha a hatalom képviselői nem esnek át a „dialógus civilizációs folyamatán”.
A másik fontos szerep Bihari Mihálynak a bekapcsolódása a hetvenes évek közepén kezdődő és a nyolcvanas években egyre jobban terjedő, majd a nyolcvanas évek végén csúcsra érő „nép közé járásba”. A „nép közé járást” reformközgazdászok és a Magyar Rádió külpolitikai újságírói kezdték, majd szociológusok, jogászok kapcsolódtak be az egyetemi, vállalati klubokban, helyismereti körökben, nagyvárosi és kisvárosi civil helyeken összegyűlt érdeklődőknek igyekeztek előadni, hogy milyen a gazdasági helyzet, mi történik a világban. A nyolcvanas évek közepére kialakult az a tíz-tizenöt népszerű előadóból álló kör, akiket egy évben hatvan-hetven különböző helyre hívtak, hogy 20-tól 200 fős gyülekezetnek „meséljenek a világról”, hogy mi a valóságos helyzet az országban, s mit kellene tenni, hogy más és jobb legyen. Bihari egyike volt a népszerű előadóknak, akiről tudtam, hogy előttem járt az adott város egyetemi klubjában, vagy utánam egy másik város rendőrkapitányságán. Teljesen természetes, hogy egyik tanár felvilágosítója volt, az akkor még tudni vágyó, műveltséget faló Bibó szakkollégistáknak. Ez a nép közé járás adott erőt és hitet mindazoknak, akik visszaigazolást vártak, hogy nem a semmibe, az üres csendbe mondják, amit mondanak.
Végül, Bihari Mihály részes volt a nyolcvanas évek végi nemes versengésben, a programírásban. Akkor és ott a reformerek, a rebellisek, az ellenzékiek megértették, hogy a társadalom mozgása nem lehet program, irány nélküli önmozgás, hanem szükség van használható, tárgyalóképes, sőt, kormányképes programokra. Ennek a felismerésnek a jegyében indult el először a reformközgazdászok körében, 1986 tavaszán a Fordulat és reform, amelyet még Pozsgay és a Hazafias Népfront elvállalt, s amely egyszerre készült a párt- és állami vezetésnek, mint bevezetendő reformprogram és a társadalomnak, mint irányt és célt mutató program. A Fordulat és reform egyszerre volt szakmai-szakértői válságkezelő és rendszerátalakító programja, továbbá politikai mozgalmi röpirata a rendszer, a hatalom vezérléséhez közeli reformközgazdászoknak és a hozzájuk kapcsolódó újságíróknak, „ifjú tiszteknek”, amelyet négy, majd öt szerkesztő foglalt össze huszonkét szerző anyagából, ötvennyolc hozzászóló, aláíró támogatásával. Bihari joggal érezte szükségesnek, hogy az alapjában gazdasági reformprogramot politikai reformprogrammal kell kiegészíteni, így átlépve a Rubiconon, egyedül megírta a Reform és demokráciát. Ebben nemcsak az államigazgatás, hanem főként a párt intézményi átalakítására tett javaslatot. Ha ezt „pártszerűen”, a pártvezetésnek írja, akkor a hatalom megbocsát neki, de 1987-től Bihari is a belső nyilvánosságból a külső nyilvánosság felé fordult.
1987-ben már többszörösen tabut sértett. Részt vett a Lakitelek találkozó szervezésében és annak fő előadói közé tartozott. Éppen általam, felvette a kapcsolatot a hatalom által „ellenzéki-ellenséges csoportnak” nevezett szamizdat ellenzék vezetőjével, Kis Jánossal, s értékelte a Társadalmi szerződést. Aláírta az ellenzékiekkel és fél-ellenzékiekkel a 100-ak kritikus levelét a parlamenti képviselőkhöz Grósz-kormány programjáról. Elment a Jurta színházban rendezett, a Petőfi Körre emlékeztető gyűlésekre.
A hatalom egyik utolsó ellencsapásaként elhatározta négy értelmiségi kizárását a pártból, hogy megállítsa a pártban és a társadalomban végbemenő erjedést. A kiválasztás szempontja az volt, hogy a szereplők megfegyelmezésével üzenjenek a lázadozó társadalmi csoportoknak. Bíró Zoltán kizárásával a párthoz közeli népi-nemzeti tábort fenyegették meg: nincs és nem lesz együttműködés, ha önálló, társadalomkritikus útra léptek! Király Zoltánnal azt üzenték az újságíróknak, a nyilvánosság és a lázadozó parlament képviselőinek, hogy a hatalom hajlandó és képes az éledező sajtószabadság és parlamentet sötétbe és hidegbe visszaküldeni. Lengyel Lászlóval a reformközgazdászoknak és általában a rendszer keretein belül rebellis „ifjú tiszteknek” jelezték, hogy vége a türelemnek, itt se válság nincs, se reform! Végül Bihari Mihállyal a hatalompárt képviselőit figyelmeztették: eddig és ne tovább! Ez a párt a hatalom megszerzésére és megtartására szerveződött, s ennek a pártnak a tagjaként nem teheted kockára a legfontosabbat, a hatalmat. Akik demokrácia hangoztatásával a hatalommal játszanak, akarva-akaratlan új 1956-ot idéznek elő, amit mi, a megtorló Kádár és csapata nem hagyunk. A „négyek bandájának” 1988. áprilisi kizárásával a kádári vezetés céljával ellentétes hatást váltott ki: a rendszerváltás egyik mérföldkövévé vált. Meghunyászkodás helyett dacot és dühöt szült, elfojtás helyett kiáltást.
*
A rendszerváltó rebellis Bihari Mihály már történelmi hős. Méltán az. Kevés 89-es hős van s rossz ma 89 emlékezete, miközben a nyolcvanas évek és 89 a magyar történelem egyik legfényesebb korszaka. Bekerült a történelemkönyvekbe, tudni fognak róla, gondolatairól, tetteiről, sorsáról.
Bihari Mihály harcostársam volt a rendszerváltásban. Olyan pillanatokat éltünk át együtt a politikai támadások pergőtűzében, ami örökre összeköt minket. Láttam sebesülten, látott sebesülten. Éltünk közös magányban. Hoztunk közös, életre szóló döntéseket. Voltunk, akiknek lennünk kellett: emelt fejű lázadók, reformerek.
Bihari Mihály nyolcvan éves. Régi barátsággal kívánok minden szépet és jót neki születése napján.
