Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Nagy Ignác nevét ma már alig ismeri valaki, mármint azokon kívül, akik gyakran megfordulnak a pesti belvárosban a róla elnevezett utcában; s tán akadnak olyan keszthelyiek, akik az ottani emléktáblája alapján már hallottak felőle ezt-azt, nota bene Nagy Ignác Keszthelyen született, hiába számított pesti, sőt a legpestibb írónak valaha.
Merthogy Nagy Ignác az 1830-40-es években Magyarország egyik legnépszerűbb és legolvasottabb írója és hírlapírója volt, sőt, az én szememben (hiába szokás az első nagy tárcaírónak Ágai Adolfot tartani) Nagy Ignác tekinthető a tárca megteremtőjének és első népszerűsítőjének a magyar zsurnalisztika történetében.
A cikkem címét egyébként az magyarázza, hogy szegény Nagy Ignác kivételesen csúnya ember volt; amilyen jó és nemes volt a szíve, olyan rút volt az ábrázata. Mikszáth Kálmán (aki élőben már nem láthatta, de Nagy Ignác személyes ismerőseit alighanem még ismerte) azt írta róla, hogy „rút volt mint egy faun”. Nagy Ignácot Petőfi is a tolla hegyére tűzte, az Arany Jánoshoz írott leveleinek egyikében ezt írta, mikor barátja túlságosan dicsérte őt: „Hanem édes kedves ecsém, azokkal a dicséretekkel hagyj föl, mert mikor olvasom, olyanokat pirulok, mint valami meggyúlt város, s ha ilyenkor a tükörbe találnék pillantani, azt gondolnám, hogy Nagy Ignác orrát látom.”
A leírások szerint Nagy Ignácnak lilásvörös színben játszó, hatalmas uborkaorra volt. Ettől persze még nem lett volna rút. Ám ehhez járult két dülledt szem, amelyek más-más irányba néztek, továbbá egy kopasz koponya, amelyet hiába igyekezett hajtincsekkel eltakarni. Az őt lerajzoló piktorok udvariasan megszépítették a valóságot, ez az oka annak, hogy Nagy Ignác legendás orrát a képek nem adják vissza.
Nagy Ignác volt az első „professzionális” író Magyarországon, mivel ő az írásaiból és csakis az írásaiból élt, méghozzá igen jól és gazdagon, megelőzve ezzel magát Jókai Mórt, aki ugyancsak az írásainak köszönhette a vagyonát. Kortársai Krőzusnak hívták. Egyszerű volt a titka: odaült reggel az íróasztalhoz, és addig írt, míg a fáradságtól ki nem esett a kezéből a toll. Rövid, mindössze 44 évre szabott élete volt, mégis annyit írt, mint egy Krúdy; igaz, Krúdy mesterhez képest, valljuk be, Nagy Ignác csak műkedvelő.
Miért kedvelem mégis?
Mert szenvedélyesen érdekelte az emberi élet, mármint a mások élete; és ugyanilyen szenvedéllyel érdekelte Pest-Buda. Ha meg akarjuk tudni, hogyan élt ennek az országnak a népe a mindennapokban, nem kell mást tenni, mint Nagy Ignác kötetekre rúgó élet- és zsánerképeit, hírlapi tárcáit olvasni, és íme, előttünk áll maga a valóság. Nagy Ignác íróként is újságíró volt, azt írta meg, amit maga körül látott. Olyan jellegzetes alakja volt Pestnek, mint Széchenyi, Vörösmarty, vagy később Petőfi. Szinte mindennap látták őt az utcán, amint jegyzetelt. Képes volt egy kávéházban egy nagyobb társaság mellé csak azért odaülni, hogy szó szerint lejegyezze, miről diskurálnak az „uracsok” vagy „arszlánok”, azaz a korabeli aranyifjak; majd miután – újságíró-szakkifejezéssel élve – „felvette az anyagot”, Nagy Ignác továbbállt: megvolt már a másnapra való tárca témája, nyelve és anyaga.
Én is a tárcáit szeretem a legjobban, a regényeit kevésbé, pedig a regényei is olyanok, mint az életképei: valóságábrázolásban Nagy Ignác profi volt. Van egy regénye, Magyar titkok a címe, abban van egy fejezet, amely A nép mulat címet viseli. Ebből idézek: „A tó is nagyszerü mulatságul kinálkozik, az emberek töredékeny csónakokban tolongnak, lábaikat föláztatják, bőrüket a nap jótékony sugarai által megpörköltetik, a hölgyek visítnak, a férfiak nevetnek, néhány garast fizetnek, és rendkivül jól mulatnak mindnyájan, mert hiszen egy sem veszti életét e kis tengeren. Ott rongyos pokrócz van pázsitra terítve, s néhány még rongyosabb gyermek mindenféle bakugrásokat visz rajta véghez, és irgalomból mindenki vet nekik egy-két fillérkét, ámbár kár ezt tenniök, mert a kit szemfényvesztők derekának nagy hajlékonysága kétségbevonhatlanul mutatja, hogy idővel nagy vagyon s még nagyobb befolyásnak birtokába juthatnak. Kissé távolabb medvét tánczoltatnak, mely morog ugyan, de mégis sip és dob hangja szerint tánczol, mintha valamely alkotmányos ellenzék eljárását akarná kigúnyolni. E látvány tőszomszédságában éhségtől elkényszeredett majom mutatja ügyességét.”
Ugye milyen jó? Olyan, mint egy igazi riportbetét.
S ha már Mikszáth Kálmánt idéztem, hadd fejezzem be vele, mert ő igen plasztikusan adta vissza Nagy Ignác írói karakterét: „Az úgynevezett »okos írók« közé tartozott, akik nem indultak eszmények után, nem kergetik tüskön-bokron a halhatatlanságot, megelégszenek, ha amíg élnek, jól élnek, s minden igyekezetük oda irányul: eltalálni a közönség ízlését. Nagy Ignácz addig-addig próbálgatta, míg végre sikerült neki. (...) Nem tartozott a nagy, csak a szerencsés írók közé (s nem tudni, mi ér többet).”
