;

Erdély;Markó Béla;autonómia;

- Magyar autonóm burok (Megjegyzések Markó Béla Hol vannak itt államférfiak? című cikkéhez)

Olvasom a cikkedet, kedves Béla, és eszembe jut még valami. Vagy talán nem is csak kiegészítő gondolat ez, hanem a lényeg, mármint az én szempontomból. Mert nem tagadom, én is csalódott vagyok mindenféle politikusban – de abban a közösségben is, amely kitermeli őket, legfőképpen a mi szeretett magyarjainkban.

Mióta egy másik kultúra prizmáján át látom a mi magyarságunkat, még az én korábban is meglehetősen „fókuszvesztett”, mert nem mindent a mi szemüvegünkön át néző perspektívám is megváltozott. Teljesen igazad van: bezárkózunk a nyelvünkbe, és azt hisszük, mi szoptuk hegyesre a fenyveseket. De van itt még más is.

Ahogy az utóbbi időben jövök-megyek, azt tapasztalom, nekünk már van autonómiánk. Zilahon éppúgy, mint Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron éppúgy, mint Székelyudvarhelyen el lehet lenni magyarként olyan lelki-nyugalomban, mintha a román állam csak felettünk lebegne valahol. Az ember nagy kényszeredetten elvégzi azt, amit feltétlenül románul kell elvégeznie, aztán hazamegy, és kizárólag magyarul beszél, magyar ősökre emlékezik, a magyar történelmet bújja napestig, magyarul borong és vigad, inkább borongva.

Szerintem a románok közül sokan ezért nem értik, hogy mit akarunk „mi” az autonómiával, miközben tudjuk, hogy éppen mi semmit nem akarunk, mert nem érezzük jó ötletnek, de sokan valóban akarják. Holott ott van a viselkedésünkben, a csöndes vagy hangos lenézésünkben, a reflexeinkben és a zsigereinkben, abban, hogy más kisebbségek törekvéseit, legyen szó bár a nőkről vagy a melegekről, milyen nehezen értjük. Hadd tegyem hozzá, hogy kisebbségen nem feltétlenül a kevesebbeket értem, hanem azokat, akik nincsenek a hatalom vagy az elfogadottság központjában.

Mi burokban élünk itt Romániában. Ezt a burkot nem akarjuk otthagyni, ez a burok tartja életben a politikusainkat is. Ezért nem érti egy román azt sem, ugyan mit veszítünk mi azzal, hogy nem vagyunk ott a kormányon vagy a kormányban. Hiszen megmaradunk magunknak: a mi problémáink soha nem az övék, a mi életünk soha nem az ő életük, és nem is akarjuk, hogy a halmaz közös legyen. Ha kormányon vagyunk, ugyanazt mondjuk, mint ha nem vagyunk ott, bár belátom, más eszközeink vannak, hogy ezt mondhassuk, ha máshol vagyunk, mint máskor.

A paradoxon önmagába zárul, de hát ez a „mi” életünk. Mindig kívülről nézünk valamit, aztán csodálkozunk, hogy ezt más is észreveszi. Te Čaputovát idézed, mint olyan embert, akire fel lehet nézni; én Danny DeVitót fogom, aki egy filmben egy folyton és mindenhonnan késő angoltanárt játszik. Egy katonaiskolába kerül, és egy ízben szembemegy a diákjaival, akik meguntak rá várni, s elindultak a kiképzésre. A tanár utánuk rohan, kötélen mászik és sárban dagonyázik, mert tudja, ez az utolsó esélye, többet soha nem hallgatnak rá, ha nem teszi.

Mi nem mászunk a kötélen, kedves Béla. Mi nézzük, ahogy a másik ott mászik, és azt mondjuk, nekünk hosszabb kötélen kell másznunk, nagyobb sárban, és különben is. Nekünk hideg nyállal kenik a homlokunkat is. Klaus Iohannisnak „kedves román állampolgárokat” kellene mondania valóban; de a magyarság nagyon gyakran egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy megszólítható közösség.

Ez a mi bajunk szerintem. A politikusok olyanok, amilyenek, de nem is lesznek másmilyenek, mert ki sem tudunk termelni államférfiakat. Churchill nem a semmiből jött, hanem egy nagy nemzet dinamikájából. Addig még hosszú út vezet.

Nemcsak a magyar társadalom különböző csoportjai, de az Orbán-kormány is elismeri, hogy a nyugdíjasoknak külön érdekei vannak, amelyekre figyelemmel kell lenni. Ennek ellenére NER-ben nincs intézményes érdekegyeztetés a kabinet és a nyugdíjas érdekképviseletek között, a nyugdíjasok nem szólhatnak bele saját létfontosságú ügyeikbe.