Bár Orbán Viktor notórius füllentő, időnként váratlanul előtör belőle az őszinteség - a logika viszont nem az erőssége. Mivel pedig a kommunikációjában sem konzekvens külső, sem morális belső fegyelmező erő nem érvényesül, a mondásai időről időre feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek egymással.
Akkor például igazat mondott – most érezzük csak, hogy mennyire –, amikor egy 2012-es vitában úgy fogalmazott: ő a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen, hanem a diktatúra működtetőivel harcolt (értsd: nem a pártállammal volt baja, csak azzal, hogy nem ő trónol a hierarchia tetején). Még az sem kizárt, hogy abban is hisz, amint a napokban egy olasz lapnak nyilatkozott: hogy a demokratúra – bár nem arról, hanem a demokráciáról kérdezték – „a baloldali politikusok és értelmiségiek kreténsége”. Amúgy a fogalom szótári definíciója - a társadalom és a gazdaság politikai irányítása, amelyben a diktatúra demokratikus formákkal keveredik - elég pontosan leírja a hazai közállapotokat; ha baloldali politikusok és értelmiségiek találták is ki, alighanem beletrafáltak. Mindenesetre induljunk ki abból, hogy Orbán igaznak gondolja, amit állít: itt, kérem, pompás demokrácia van, hiszen az történik, amit a többség akar. És tényleg ez a magyar realitás: ahol egyszer a többség döntött valamiről, ott a kisebbségnek kuss. Ám amikor a következő interjúkérdésben azt tudakolják tőle, mi is a baja az Európai Unióval, kibuggyan belőle a panasz: ő bizony nem ilyen lovat akart, és rémálomként éli meg, hogy nem tudja a saját képére formálni.
Itt hiányzik (nagyon) a fentebb említett logika. Egyrészt azért, mert pont ilyen lovat akart: a csatlakozási tárgyalások bel- és igazságügyi fejezetét még bőven az ő első kormánya alatt zárta le Magyarország; senki nem szólt bele, hogy miről állapodjon meg Brüsszellel. Másrészt meg azért, mert ha az európai többség eldöntötte, hogy milyen igazságszolgáltatást, menekültügyet, határellenőrzést stb. kíván, akkor... mit is mondott az imént a demokráciáról, miniszterelnök úr?