- Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i hullámtörés (részlet)

A felügyelő alig hallotta meg a nagy zajban, de a mobilja megcsörrent.
Savoir újra.
– Monsieur le Commissaire, hol van?
Természetesen a vonal másik végén is hallatszott a zaj.
– Egy pillanat. Kimegyek az ajtó elé.
Dupin kissé vonakodva lépett ki.
– Azért hívott, hogy elmondja, a harmadik halott is megfulladt, mint a másik kettő?
Gúnyosabban hangzott, mint ahogy szándékában állt. Végül is helyénvaló volt, hogy ezt is kivizsgálják.
– A szérum már szinte rózsaszín. A vér már enyhén hemolitikus, a vérsejtek elkezdtek feloldódni. Ez azt jelenti, hogy a kimutatható anyagok szintje már némileg csökkent, ez…
– Savoir, miről beszél?
– Benzodiazepinekről. Némileg szignifikáns koncentrációban mutathatók ki benzodiazepinek a szérumban.
– Ez mit jelent?
– A toxikológiai vizsgálatokat gyorsított eljárás keretében végeztettem el. Normális esetben…
Dupin felemelte a hangját.
– Azt akarom tudni, hogy ez mit jelent!
– Lefort vérében benzodiazepinek mutathatók ki. Ezek az erős nyugtatók közé tartoznak. Biztosan hallott már a váliumról. Vagy lexotanilról. Még huszonnégy óra, és nem maradt volna semmi, ami kimutatható, a vérsejtek…
– Mi? Mi volt a vérében? – Ez nem igazi kérdés volt.
– Nem kis mennyiségű benzodiazepin…
– Értem.
Dupin úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Savoir újra felvette a fonalat.
– Nem hiszem, hogy szándékosan vett volna be ekkora adagot. Tudnia kellett, hogy az alkohollal együtt, amit ugyancsak ki tudtunk mutatni, mindez hová vezethet.
– Halálos dózis volt?
– Mint mondtam, a halál oka fulladás. De ez a dózis kétségtelenül elég nagy volt ahhoz, hogy súlyos dezorientációt és komoly koordinációs zavarokat okozzon. És ez minden bizonnyal jelentős következményekkel jár, amikor az ember egy közelgő viharban próbál elnavigálni egy hajót.
– Ön szerint mennyire volt erős a hatása?
– Ezt nehéz megmondani. Túl sok tényezőtől függ, és a vérben lévő benzodiazepinek pontos mennyiségét már nem lehet meghatározni. Csak annyit mondhatok: jelentős tudatmódosító hatásról beszélhetünk, ami minden bizonnyal az imént említett tünetekben nyilvánult meg. Továbbá figyelembe kell venni a nem kis mennyiségű alkoholt is, másfél ezrelék biztosan volt…
Dupin már nem figyelt Savoir utolsó mondataira.
Gyilkosság volt. Egy gyilkossággal volt dolguk!
– A francba!
– Tessék?
Dupin sietve megpróbálta rendezni a gondolatait.
– Megvizsgálta mindhárom férfi vérét?
– Benzodiazepineket tudtunk kimutatni Monsieur Lefort és Monsieur Konan véréből, ami szintén valószínűtlenné teszi a véletlen visszaélést. A harmadik elhunyt vérszérumából semmit sem tudtunk kimutatni.
A felügyelő gondolatai kavarogtak. Összevissza.
– Mennyi idő alatt fejtik ki a hatásukat ezek a gyógyszerek? Úgy értem, a bevételük után mennyi időbe telik, mire valóban érezni lehet a hatást?
– Fél óra. Nem több. De aztán elég gyorsan lezajlik. Először csak egy kicsit furcsán érzi magát az ember.
– Fel lehet oldani ezeket az anyagokat folyadékban? Úgy értem, italokban?
– Rendkívül egyszerűen. Gyorsan oldódnak. Fel lehet oldani őket kis mennyiségű folyadékban, aztán hozzáadni valami máshoz, például enni- vagy innivalóhoz, mindkettőhöz gond nélkül. Nem érezni az ízét.
Ravasz, jól átgondolt gyilkosság.
– Tud már nyilatkozni a halál időpontjáról?
– Nem, és ez nem is fog olyan gyorsan menni. Ön a maga részéről tud már egy időkeretet mondani?
– Jelen pillanatban azt mondanám, hogy legkorábban tegnap este negyed tíz körül borulhatott fel a hajó. És valószínűleg nem később, mint háromnegyed tíz-tíz. De kérem, ezt az új információt egyelőre tartsa meg magának, dr. Savoir!
– Ahogy óhajtja.
– Köszönöm, doktor.
Dupin egy centit sem mozdult. Rezzenéstelenül bámulta a változatlanul fenséges Kamrát és a szemben lévő Fort Cigogne-t. Minden pontosan olyan volt, mint néhány perccel ezelőtt. De számára és az ügy számára minden megváltozott. Drámaian. A felügyelő elszakadt a látványtól, és a part felé sétált. Enyhén szédült. Gépiesen a telefonja után tapogatózott.
– Monsieur le Commissaire, jó, hogy…
– Gyilkosság volt.
– Hogyan, kérem?
Nolwenn hogyan, kéremjét alig lehetett hallani.
– Szükségem van Riwalra és Kadegre. Szeretném mindkettőjüket minél hamarabb itt látni. De az új helyzetről még ne mondjon senkinek semmit! Azt akarom, hogy ez egyelőre kettőnk között maradjon.
Ennek nem volt különösebb oka, csupán Dupin így dolgozott: egy ideig senkivel sem osztotta meg az információkat. Hogy mindent kézben tartson.
– Azonnal értesítenem kell a prefektust, az ő sürgős parancsára.
Sajnos ez igaz volt, másképp nem lehetett.
– Jó, rendben.
A felügyelő majdnem letette. Nolwenn-nek azonban további információkra volt szüksége. A prefektus miatt, de mindenekelőtt azért, mert mindig a hasznukra vált, ha ő is naprakész.
– Konan és Lefort nagy adag váliumot vagy valami hasonlót, benzodiazepint kapott, feltehetően itt, a Quatre Vents-ban, valószínűleg nagyjából fél kilenc és kilenc között, olyan nagy adagot, hogy viszonylag gyorsan súlyos koordinációs zavarok léptek fel náluk, ami megmagyarázná a hajótörést. Guiautecnél, a Kamra szélén egy búvár egy elsüllyedt hajót fedezett fel. A lehető leghamarabb ki kell derítenünk, kinek a nevére van bejegyezve. Akkor meglenne a harmadik férfi is.
– És az ő vérében nem találtak benzodiazepineket?
– Nem.
– Akkor Lefort vagy Konan kormányozhatta a hajót. De miért nem a harmadik ember, akié volt? Ha valamelyikük észrevette volna, hogy furán érzi magát, átadhatta volna a kormányt.
Ez jó kérdés volt.
– Ezt… nem tudom. Valószínűleg ők voltak a tapasztaltabb hajósok, különösen persze Lefort. Ő minden sziklát ismert itt. Már előre látták a vihar közeledtét. Aztán a gyógyszerek gyorsan hatottak. Ráadásul ittak is, nem is keveset. Akkor még jobban túlbecsüli magát az ember.
Ez némileg hihetőnek hangzott, pedig a pillanat hevében rögtönözte. Még akkor is, ha ez pusztán spekuláció volt.
– És a harmadik férfi miért nem kapott benzodiazepint?
– Erre nyilvánvalóan nem volt szükség. – Dupin ismét rögtönzött, és ismét hihetőnek találta a rögtönzését. – De itt még nem tartunk.
– A prefektus is érintett az ügyben, Monsieur le Comissaire. Úgy értem, személyesen.
Dupin teljesen tisztában volt az eset jelentőségével, nem voltak kétségei.
– Biztosan azonnal személyesen akar majd beszélni önnel. Megmondom neki – a valóságnak megfelelően –, hogy máris fontos kihallgatásokon vesz részt. Később azonban fel kell hívnia. Amikor már megnyugodott egy kicsit.
– Köszönöm, Nolwenn.
Anélkül hogy észrevette volna, Dupin tovább sétált a beszélgetés alatt. Most a sziget északkeleti csücskénél járt. Alapvetően még mindig küzdött az új valósággal.
Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy ezt a gyilkosságot valaha is felfedezték volna. Minden jel arra utalt – és ebben a gyilkos biztos lehetett –, hogy a három férfi halálát mindvégig balesetnek tekintik majd. Csupán néhány óra, és a súlyos nyugtatókat már lehetetlen lett volna kimutatni. Ráadásul, ha a hajó nem itt, a szigetvilágban szenvedett volna balesetet, hanem valahol a part felé vezető úton, vagy ha a holttestek a heves viharban a Glénan közelében egy másik áramlatba keveredtek volna, sohasem találták volna meg őket, ahogy a tengerbe veszettek túlnyomó többségét. Ez egy kétségtelenül hidegvérű és okosan kitervelt gyilkosság. Dupin biztosra vette, hogy nem spontán cselekedet volt. Nem hirtelen felindulás. Úgy tűnik, valaki a megfelelő pillanatra várt. Rendkívül fegyelmezett tett volt. De vajon a gyilkos mindhárom férfit meg akarta ölni? Vagy csak egyet vagy kettőt közülük, és a másik(ak) halála csupán járulékos veszteség? A Quatre Vents-ban csak Lefort-t és Konant látták. Talán nem is egy gyilkos volt?
Dupinnek folyamatosan újabb és újabb kérdések és lehetőségek jutottak az eszébe. A legkülönfélébb dolgok egyszerre. Rendet kell teremtenie a gondolataiban. El kell döntenie, mi a legsürgősebb teendő. Ráadásul az a homályos érzése támadt, hogy gyorsnak kell lennie, nagyon gyorsnak. De még nem volt semmi a kezében. Egyáltalán semmi. Még sötétben tapogatózott.
A felügyelő rezgőre állította a telefonját. És bekapcsolta a hívásátirányítást – az őrült menü- és almenü-navigáció órákig tartó tanulmányozása során megtanulta használni a mobiljának ezt az egyetlen funkcióját. Többé nem fogadott olyan hívást, amelynek a számát nem ismerte. Mindig ugyanaz a régi nóta: nemcsak a prefektus, hanem más „fontos” emberek is „feltétlenül” beszélni akartak vele, „megosztani” ezt és azt a fontos dolgot, és persze tudni akarták, hogy halad a nyomozás. Mindenekelőtt, hogy sürgősen hangsúlyozzák, milyen drámai ez az ügy, és milyen pusztító következményekkel jár önmagában is, de minden egyes percben, amíg megoldatlan marad… Dupin utálta ezt, és mégis: mostantól kezdve az egész estét szívesebben töltötte volna inkább ilyen beszélgetésekkel.

                                                                  Szalay Zsuzsanna fordítása