Fórumot ültem végig nemrég, egy bájos nógrádi kisvárosban, Bátonyterenyén. Bányászatáról volt híres régen, de a hőskorból már csak néhány, legfeljebb az öregek által életben tartott szokás maradt az utókorra. A helyi kultúrház előtt gyülekezők között egy reszketeg lábbal befelé tartó, botjára támaszkodó öregúr állt meg például a kétszárnyú bejárat előtt, udvariasan beljebb engedve azokat, akiknek valamiért sietős volt a bejutás. S miközben feléjük biccentett, minden belépőnek köszönt: „jó szerencsét!”.
A művelődési ház széksorai és színpada is régi időkből valók. A kopott deszkákon talán piros nyakkendős úttörők harsogták, hogy ajkukról ki sem fogy a nóta, a helyi népdalkör díszes, palóc ruhába öltözött asszonyai pedig lelkesen énekelték az errefelé ismerős nótát, miszerint „ki megy emitt, kimegy amott, ki babája ragyog amott, ennyime’jaz vagy a másé, vagy a kedvenc pajtásomé?”
Ha most ott bujkálnak e dallamok a nézőtéren ülők fülében, talán ráértik az aktuális problémájukra, vagyis az ipartelepen hirtelen kinőtt akkumulátor-újrahasznosító üzemre, ami úgy az övék, hogy szenvedik annak minden baját, búját, miközben úgy a másé, hogy annak föle, haszna, minden garasa egy koreai cégnél csapódik le. Emiatt panaszkodni gyűltek most össze, és bár azt remélték, polgármesterük, közösségük első számú vezetője, vér a vérükből, jó esetben csapatkapitány, majd igyekszik megnyugtatni őket, elmagyarázza, miért történnek titokzatos robbanások, vegyi anyag-szivárgások a telepen, s ha már elmagyarázza, megoldást is talál bajaikra. Ám sem ő, sem más tótumfaktumok nem tették tiszteletüket a köz előtt, így inkább afféle Tiborc(z)-panaszok hangzottak el egymás között.
Mígnem egyszer csak színpadra lépett egy agilis középkorú férfi, látszott rajta, igencsak szeretné a problémát orvosolni, ezért felvetette: talán meg kellene hívni a kisvárosba a miniszterelnök úr feleségét. Elvégre hajdanán volt neki itt egy jó barátnője, aki hozzá hasonlóan ügyvéd-bojtárkodott, s hát Anikó asszony, mikor még fiatal lány volt, igen szép nyarakat töltött el e kies nógrádi lankák között. Érdemes lenne neki újra megmutatni ezt a gyönyörű tájat, hátha visszaidézi, milyenek voltak az érintetlen erdők, hogy fütyültek alkonyatkor a rigók, és milyen értékesnek tűnt a nyugalom és a csend.
Palóc ember, ha bajban van, inkább hallgat, mint sikolt, így aztán mély csend ülte meg a termet erre a javaslatra. Ha káromolta is valaki az istent, s rajta keresztül a magasságos főméltóságokat, azt csendben tette, még a szájmozgás látszatát is kerülve. Aztán véget ért a fórum, ami megoldást ugyan nem hozott, csak annak bejelentését, miszerint egy hét múlva pénteken tüntetés lesz az akkumulátoros üzem előtt, délután négy órakor. Vette mindenki a kalapját, fogta a kis szatyorkáját, botját, s ballagott ki a kétszárnyú ajtón. Ott a reszketeg járású öregúr, akinek még tudta, odabiccentette a fejét, és nem mulasztott el köszönni, hogy jó szerencsét!