Tizennégyen totálisan piásak a Részegek című, szünettel együtt több mint háromórás előadás elejétől a végéig. Nincs különösebb bemelegítés, nem látjuk ahogyan a partizók italozni kezdenek, majd totálisan kiütik magukat, és végül jön a kijózanodás – egyfolytában tökrészegek. Az erőteljesen alkoholos állapot vezethet igazmondáshoz, megvilágosodáshoz. A részeg sok olyasmit kimond, amit a józan nem merne a szájára venni. Némelyikükből, ha netán akadozva is, ömlik a szó. Olykor vallomásszerű monológokkal rukkolnak elő. Emiatt aztán akár egymásnak ugranak. Békülésként, vagy nekikeseredésként isznak még, hogy majd ezt is további alkohollal öblítsék le. A kortárs orosz Ivan Viripajev írta a Részegek című tragikomikus, fölöttébb hálás szerepeket kínáló darabot. Nagy tudorai élnek a nagy országban az alkoholizmusnak, de a mi kis hazánkban is jócskán vannak ennek nagyjai. A Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztiválján a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata bizonyult a téma egészen kiváló szakértőjének. Mesteri a színészek összmunkája, ahogyan igencsak egymásra hangoltan levetkőznek lelkileg és testileg, van aki anyaszült meztelenre, mások alsónadrágra, egy szál pendelyre. Az egyik kiélezett jelenetben még a földön egymásra is borulnak jókora szeretet-gyűlölet rohamukban, mert ez a két véglet rendszeresen összekutyulódik. Szeretetre vágynak, ám gyakran gyűlölet árad belőlük, aztán meg ellágyulnak, szinte vajra kenhetőek, de csaknem biztosra vehető, hogy menetrendszerűen jön az újabb roham, dühkitörés, agresszióval is párosuló világfájdalom, amit a fölöttébb képességes rendező, Radu Afim, aki szerencsére visszatérő vendég a marosvásárhelyi teátrumban, mesterien komponál meg. Sok színészt úgy mozgatni a deszkákon, hogy paralel itt is, ott is, amott is történik valami, hiszen a részegek nem hallgatják végig disztingváltan azt, aki épp beszél, s ahogy egymásba is beledumálnak, az meglehetősen komplikált feladat. Afim, a színészekkel szövetkezve, bravúrosan megoldja anélkül, hogy magát mutogatná, azt tolná előtérbe, hogy milyen attraktív rendező. Ő az emberiség groteszkbe forduló tragédiáját teszi közszemlére, azt is megmutatva, hogy ez már abszurd, tehát röhejes is, és hogy nézőként a saját nyomorunkon, eléggé reménytelen helyzetünkön is szórakozunk.
Gothár Péter szintén temérdek kesernyés humorral rendezte a darabot nyolc évvel ezelőtt a Katona József Színház Kamrájában. Viktor Rizsakov is így tett a Nemzeti Színházban, mindketten szünet nélkül, két órányi előadást állítottak színpadra. Afim tart egy szünetet, és így három és negyed óra hosszú az előadás. A fesztivál műsorfüzetét előzetesen mustrálgatva, gondoltam is: nem lesz ez kicsit sok? És kicsit tényleg az lett. Bár ez felfogás kérdése, hiszen erős alkoholos állapotban sokan ismételgetnek monomániásan dolgokat, ezt lehet hosszúnak tartani, némiképp unni, ám hogy kinek mi a rögeszméjévé vált vesszőparipája, az fölöttébb jellemző rá. Akad, ami járványszerűen ragadós mániává válik ezen az embereket önmagukból kifordító estén, ami felfogható úgy is, hogy ekkor igazán leplezetlenül önmaguk. Például azt hajtogatják, arról tesznek vallomást, hogy suttog az isten a szívükben. Ez van akinél mélyről fakadó, fájdalmas megnyilatkozás, míg másnál csak a többiektől átvett divat, amit akár kórusban is üvöltenek.
Az első rész lakásban játszódik, nagy, közös tobzódás, amiben időnként hangsúlyossá válik valaki, kitűnik a többiek közül, majd visszaolvad a társai közé, és velük folytatja ezt a különös rituálét, alkoholmámoros szeánszot. A második rész utcán játszódik, még részegen, de már a kijózanodás első fázisában, ami olyan, mint amikor a Szentivánéji álomban a szamárrá változtatott mesterember ocsúdni kezd, lassacskán visszanyeri emberformáját.
Ekkor már nem a nyájszellem uralkodik, előtérbe kerülnek az egyéni, párkapcsolati problémák, jönnek az önreflexiók a történtekre, valamelyest eloszlóban az alkoholgőz, tisztul a homály.
Valószínűleg nem véletlen, hogy fölerősödik mostanában a részegség, mint társadalmi metafora. Minél reménytelenebbnek tűnik a helyzet, minél több a boldogtalanság, annál inkább előtérbe kerül az alkoholmámor, ami közben mindinkább kibukik az elcseszett élet. Az alkoholizmus ábrázolása a színpadon fölöttébb hálás, azonban könnyen átcsaphat hatásvadász ripacskodásba. Móricz Zsigmond például a Kivilágos kivirradtigban hosszan elnyúló, tömeges alkoholtobzódást írt le, amit a Miskolci Nemzeti Színházban Rusznyák Gábor a részegség temérdek fajtájának valóságos tárházával, elsőrangúan rendezett meg. Részegen mindenki ott áll pőrén, átszakadnak ugyanis a gátak, és az emberek ha akarják, ha nem, kimutatják a foguk fehérjét. Így történik ez Albee már klasszikusnak számító Nem félünk a farkastól című drámájában is, amelyben két házaspár mulat és kínlódik át alaposan elázva egy éjszakát. Így „esik meg” ennek modernizált, könnyedebbé tett változatában, az Abigail bulijában is, amit Ascher Tamás vitt színre a Kamrában. A Teljesen idegenekben is alkohol hatására borul ki a bili egy társaságbeli vacsorán a Játékszínben, Czukor Balázs rendezésében.
Mindehhez kényszeres mozdulatok, rögeszmésen ismételgetett szavak, mondatok társulnak. Mindenki próbál valakibe kapaszkodni, igyekszik társra lelni, mert akivel egybekötötte az életét, nem feltétlenül az. Reménykedő tekintetek fúródnak egymásba, közeledő kézmozdulatok maradnak félbe, vagy nagyon is tolakodóan célba találnak. Sokat ígérő ölelkezésekről bizonyosodik be, hogy csak időlegesek, reményvesztettségből fakadnak. Világmegváltónak szánt gondolatok sora közhelyáradatként foszlik szerte a levegőben. Markáns karaktereket teremtenek, ugyanakkor a színészek összmunkája is elsőrangú. Kádár Noémi, Korpos András, Nagy Dorottya, Sebestyén Aba, Kovács Botond, B. Fülöp Erzsébet, Galló Ernő, Berekméri Katalin, László Csaba, Moldován Orsolya, P. Béres Ildikó, Ferenczi H. István, Bartha László Zsolt, Simon Boglárka-Katalin, Varga Balázs, Csíki Szabolcs áradó tehetséggel játszanak. Moldován Orsolya mind gyűröttebbé váló, csáléra álló jelmezeket tervezett, Bartha József pedig olyan díszleteket, hogy érezzük, mindez bárhol megtörténhetne. Szabó Fruzsina különös ellenpontozásként gyönyörűségesen énekel népdalokat. Boros Csaba zongorán, Kostyák Márton nagybőgőn válik alkotótárssá.
A Részegek ironikus, sőt gunyoros, röhögtető, élvezetes, de látleletet adó, nyugtalanító előadás.
