Laikus gondolatok az építészetről
A budai Várnegyedben a kormány által megkezdett építkezések rendszeres figyelmet kapnak a médiában. A vita lényege az, elfogadható-e korábban létezett, de a háborúban megrongálódott vagy későbbi politikai döntés alapján lebontott házak/épületek visszaépítése az eredeti tervek alapján, a külső pontos újjáalkotásával, de a mai kor követelményeinek megfelelő színvonalon. A vélemények a lelkes támogatástól a teljes elutasításig terjedő skálán mozognak. Jó ideje érzem, hogy nekem valamiféle alapvető gondom van az érvek egy részével, de hogy pontosan mi, saját magam számára is csak a közelmúltban sikerült az építészetben elvárható plasztikussággal megfogalmaznom. Nos, tegyük fel, hogy dr. Magyar Építész Toyotáját alaposan összetörik egy karambolban. Elviszi a karosszérialakatoshoz, aki határidőre elvégzi a munkát, de meglepi a megrendelőt: a sérült motorháztetőt egy remek Peugeot elemmel pótolja, a kabrió megoldást egy bogárhátú Volkswagen tetejére cseréli, a jobb első sárvédőt a Volvo legújabb, a balt a Ford egy veterán modelljéből alakítja ki, a Fiat gyártmányú hátsó csomagtartóra pedig néhány matyó motívumot is kalapál. Dr. Építész elhűlve vonja kérdőre a szakembert, de az mindent megmagyaráz: „Uram, a Toyota ön által megvett modellje már új korában is sok kérdőjelet vetett fel, a szakmai közvélemény jelentős része túlhaladottnak és túlméretezettnek tartotta. A zárt utastér a kabriónál sokkal biztonságosabb, egy rendszer elemeit pedig mindig a legjobb aktuális mintákból kell kiválasztani. A korábbi állapot visszakalapálása primitív történelemhamisítás lett volna, hiszen az ön kocsija gyakorlatilag megsemmisült, a kárfelvevőnek valójában totálkárosnak kellett volna nyilvánítania. Egyébként hadd ajánljam szíves figyelmébe, hogy én ugyanolyan szuverén alkotó vagyok, mint ön, márpedig a megrongálódott épületek restaurálása ürügyén ön mindig is azt csinálta, ami úri kedvében éppen eszébe jutott.
Ne feledje: ön csak az építészetben szakember, az autókat illetően egyszerű laikus, bízza azt a szakma beavatottjaira.”
Hát erről van szó: a sérült autóját minden építész az eredeti állapotnak megfelelően szeretné visszakapni, egy sérült épületet viszont fehér vászonnak tekint, amelyen művészi ambícióit szabadon kiélheti. Ha valaki ezt korlátozni próbálja, felháborodik.
A laikus a magyar szóhasználatban nem sok jót jelent. Saját szakmánk kérdésein kívül mindazonáltal minden másban laikusok vagyunk, amitől persze véleményünk éppúgy lehet ilyen kérdésekről, mint ötletünk. Mivel elvben mindenki egyetért azzal is, hogy az állampolgárok adjanak hangot véleményüknek közös ügyeinkről, és tegyenek megoldási javaslatokat a mindenkori illetékeseknek, az alábbiakban ezzel kapcsolatos tapasztalataimról szeretnék beszámolni.
Hadd kezdjem egy rövid leltárral.
Egy adott térforma persze különböző funkciók számára is optimális lehet. Azt, hogy ez mennyire így van, bizonyítja, hogy hazánk egyik legelismertebb építészeti stúdiója 1996-ban kísértetiesen hasonló homlokzatú épületet javasolt emelni színházként egy zárt beépítésű, kis alapterületű belvárosi térre, mint amilyet négy évvel korábban szállodaként már megalkotott, onnan alig 300 méternyire, egy négyszer nagyobb zöld park szélén.
Van, aki szerint a mai kormányzat „legyen olyan, mintha régi lenne” köztéri emlékezetpolitikai felfogása elfogadhatatlan, más viszont éppen azért „rémült meg” a Nemzeti Hauszmann Programtól, mert csodálatosnak és lenyűgözőnek tartja az 1949–1985 között átépített Budavári Palota jelenlegi alakját: „úgy mutat, mintha századokkal korábbról származna”. A kötekedő laikus szemben állónak mondaná a két álláspontot, de tudjuk: manapság sokkal fontosabb az, kivel állunk vitában, mint az, mit is mondunk éppen.
Az MTA korábbi elnökével készült interjúban bármiféle kritikai felhang nélkül fogalmazódik meg, hogy a Várnegyed a közelmúltig akadémiai intézmények egész sorának adott otthont, a Szentháromság téri műegyetemi kollégium rendezvényei pedig ma is sokakban ébresztenek nosztalgikus emlékeket. Az akadémiai munkatársak és az egyetemisták közlekedési szükségletei nem zavarták a szakembereket, de ha ugyanezekben az épületekben az új tervek szerint kormányzati tisztviselők munkahelyeit alakítják ki, a forgalmi terhelést azonnal elfogadhatatlannak ítélik.
Ha a Karmelita kolostor elé teraszt építenek, széles körű a felháborodás a világörökségi látvány megváltoztatása miatt. Ha a frissen fővárosi védelem alá helyezett budavári Hilton Szálló dunai homlokzatát emelik meg egy új, a sátortető fölé (!) épített szinttel, sem a szakma, sem a média nem szentel egyetlen sort sem a témának.
„HORTHYWOOD” – hirdették a Hollywoodot parafrazáló hatalmas betűk a Budavári Palota alatt a Várhegy oldalában gazdasági hetilapunk egyik 2018-as címlapján. A cikkből megtudjuk, hogy „egy építészeti forrás” szerint „Horthysta Disneyland épül az országban”. Itt is csak laikusként tudom megjegyezni: Horthy Miklós idején a budai várhoz egyetlen téglát sem építettek hozzá, kizárólag a levéltár – 1913 óta folyamatban lévő – építkezése húzódott el 1923-ig (a világháborús pénzhiány miatt). A palotát eredetileg Hauszmann Alajos alkotta meg, a második világháború után pedig Janáky István, Hidasi Lajos és Tiry György tervei szerint esett át komoly „romfelvarráson”. A szerző viszont nyilván kevesellte a Ferenc József és Kádár János neve által kiváltható negatív érzelmeket, biztosra akart menni, ezért osztott építészeti szerepet Horthyra, aki kizárólag lakója volt a palotának.
A külföldön megsemmisült építészeti értékek visszaépítését (Varsó, Drezda, Berlin stb.) a hazai szerzők a történeti hűség különösebb firtatása nélkül veszik tudomásul, a nem túlzottan szigorú „lehetőség szerint hiteles dokumentáció alapján” elvárással. De az itthoni projektek közül sem bírálta soha senki a budai vár lovagtermének vagy középkori kápolnájának évtizedekkel ezelőtti – törmelékből csodát alkotó – újjá(?)építését sem. Az elmúlt évek budavári fejlesztéseinek megítélésében ugyanakkor komoly – bár soha nem specifikált – „hitelességi” aggályok fogalmazódnak meg, a megmaradt tervek, a bőséges fotóanyag és a laikus számára kiválónak tűnő eredmény ellenére is (Várkert Bazár, Lovarda, Főőrség, Stöckl-lépcső, Szent István-terem).
A rugalmasság persze nemzetközi: a műemlékvédelem alapelveit megfogalmazó velencei charta 1964-ben ugyanabban a városban született meg, amelynek a „com’era dov’era” kifejezést is köszönhetjük. Amikor a Szent Márk-székesegyház harangtornya 1902-ben összedőlt, 1912-re újjáépítették a semmiből – (magyaros szórend szerint) „ugyanott, ugyanolyanra”. Az az elvárás, hogy az újat és a régit világosan meg kell különböztetni, ilyen körülmények között értelemszerűen fel sem merül: minden „újonnan régi” – csakúgy, mint a budai Várnegyed most újjáépülő több épülete, például a háborús sérülések miatt 1968-ban (stílszerűen) felrobbantott (addig munkásszállóként használt) József főhercegi palota esetében lesz.
Következzenek a laikus javaslatok:
1. Örülnék, ha minden jelentős építészeti értékkel bíró hivatal és vállalati irodaház legalább havonta egyszer bejárható lenne – nyilván regisztráció alapján, akár térítés ellenében és minden elvárható biztonsági és higiéniai előírás betartásával (átvilágítás, cipőre húzott védő műanyag, kíséret). Tegyük divattá a vezérigazgatók és miniszterek között, hogy irodáikkal és tanácstermeikkel eldicsekedjenek a nagyközönségnek. (Legyen szabad fotózni is, ne hagyjanak bizalmas anyagokat az asztalon.)
2. Javaslom annak a kezdeményezésnek az azonnali visszavonását, hogy a Várnegyed önkormányzati tulajdonban lévő lakásait felajánlják megvételre a bérlőknek. Vajon megéri néhány csókost annak az árán juttatni olcsón megvehető lakáshoz a Várban, hogy a későbbi újjáépítéseket – ha esetleg újra lesz pénz valamire ebben az országban – eleve ellehetetlenítsék az öröklakás-tulajdonosokkal előzetesen lefolytatandó végeláthatatlan perek a légből kapott kártérítési igényekről? Nem. Maradjunk a jelenleg általánosan alkalmazott bérleti jogviszonynál.
3. Mérlegelendőnek tartanám a Karmelita kolostor díszkivilágításának újragondolását. Egy épületet szerintem nem funkciója, hanem építészeti értéke alapján indokolt kivilágítani, a Karmelita kolostor pedig alapjában véve a Habsburg-gyarmatosítás „olcsójános” korszakának laktanyaszerű emléke, „Zeughaus 2”. Városképileg is látványosabb lehetne a most újjáépülő Honvéd Főparancsnokság kupolájának kivilágítása, félúton a palota és a Mátyás-templom között.
4. Sportlétesítmények elhelyezésére nem javaslom Budapest főutcáját, a Duna-partot. A Duna Aréna funkcionálisan biztosan kiváló, de Budáról szemlélve csak egy szürke, szomorú betontömb. A Duna mellé építsünk a mindennapokban használt látványos épületeket.