Paul Lendvai a vele készült interjúban (Népszava, június 3.) úgy fogalmazott, hogy Orbán Viktor „a látszat ellenére nem világpolitikai tényező”. Ez az állítás kétségtelenül igaz, azonban kétféleképpen is folytatható. Egyrészt úgy, hogy „bár lenne rá igénye”, másrészt úgy, hogy „attól függ, mit tekintünk annak”.
Ha egy átlagos politikai tájékozottsággal rendelkező európai polgárt megkérdezünk arról, hogy hívják pl. Belgium, Csehország vagy Dánia miniszterelnökét, borítékolható, hogy többségüknek fogalma sem lenne róla. Ha azonban ugyanezen polgároktól Magyarország de facto első emberére kérdeznénk, valószínűleg a nagy többség „célba találna”. Ha a „világpolitikai tényező” fogalma az ismertséget jelentené, akkor Lendvainak nem lenne igaza. Hogy mégis igaza van, annak az a magyarázata, hogy a világpolitikai tényezők azok, akik a világpolitikát érdemben alakítják; nem pedig azok, akik attól hírhedtek, hogy mindig szembe mennek a forgalommal, és ezt még hatásos és harcias csinnadrattával is körítik.
Orbán szentháromsága a migráció, a gender és a háború tagadása („no migration, no gender, no war”). Valamiféle valós alapja csak a migráció elleni álláspontnak van - a gender-kérdés egy ellenségkeresés keretében felfújt propaganda-lufi, a háborúval kapcsolatos „békepárti” álláspont pedig jól hangzó, de valós gyakorlati tartalom nélküli politikai termék.
De a fő baj nem is a „szentháromság”. Más EU-tagállam is épített határkerítést, éppenséggel megelőzve Magyarországot (pl. Bulgária), és nem hazánk az egyetlen, amely nem szállít fegyvereket Ukrajnának (pl. Ausztria, Bulgária). De egyetlen másik országban sem plakátolták tele az utcákat „Állítsuk meg Brüsszelt!” feliratokkal vagy éppen bombákkal. Egyetlen más tagállam kormányfője sem rohan neki folyamatosan az Unió szerveinek és vezetőinek – még olyan esetekben is, amikor a döntések (lásd szankciók) az adott kormányfő egyetértésével születtek. A „harcos” szembenállás okára vonatkozóan már sok elemzés született, beleértve a vadabb konteókat is (mint pl. a Putyinhoz fűződő „különleges” kapcsolatot). Pedig szerintem a megoldás egyszerűbb: A választ Orbán Viktor mérhetetlen politikusi ambícióiban kell keresni.
És az EU – érthetően – nem felejt. Ezért tartunk ott, hogy Lengyelország kivételével a többi jogosult állam köszöni szépen az uniós forrásokat, nekünk pedig reményünk sincs rájuk. Ebben nyilván annak is szerepe van, hogy csak a közelmúltban jöttek rá arra: a források visszatartását nem most, hanem sokkal régebben kellett volna kezdeni. Azaz az uniós szervek lelkiismerete nem tiszta, mert tudják, hogy ami most történik, az „eső után köpönyeg”. Ezért bizony húzzák az időt, minek következtében nekünk a „forró krumpli” szerepe jut annak a ki nem mondott szándéknak köszönhetően, hogy a kényes döntésekkel bajlódjon majd az EU következő vezetése. 2024 vége előtt tehát szerintem nincs esély az uniós pénzcsapok érdemi megnyitására.
Úgy tűnik, ezt a kormányzat is felismerte, és kezdi a közvéleményt lassan erre felkészíteni. Ebbe illeszkedik Nagy Márton miniszter nyilatkozata arról, hogy ideje hozzászoknunk az uniós források nélküli léthez, és hogy ezek a források a pénzpiacról gond nélkül helyettesíthetők, továbbá, hogy a beáramló működő tőke (FDI) még jobb is az ingyen pénznél. Az előbbivel kapcsolatban azt nem részletezte, hogy az - szemben az utóbbival - nem a költségvetésbe érkezik, tehát nem lehet az állam tetszése szerinti célra (pl. pedagógus-béremelésre) használni. Mint ahogy azt sem, hogy ehhez nem ritkán sokmilliárdos nagyságrendben társul a költségvetésből fizetett munkahelyteremtési támogatás – akkor, amikor ugyancsak a kormányzat szerint munkaerőpiacunkról a közeljövőben félmillió dolgozó hiányzik majd.
De nézzük, mi a tét. A 2021–2027 közötti költségvetési időszakban Magyarországot a kohéziós alapokból mintegy nyolcezermilliárd forint támogatás illetné meg. A Helyreállítási-és Ellenállóképességi Eszköz (RRF) keretében 2026-ig 2400 milliárd forint vissza nem térítendő támogatás és 3600 milliárd forint hitel lenne lehívható. Az utóbbi kamata várhatóan nem haladná meg az egy százalékot. Ehhez képest Magyarország legutóbb a nemzetközi pénzpiacon 6,125 százalék kamattal tudott öt éves és 6,25 százalék kamattal tíz éves lejáratú dollárkötvényt kibocsátani. Azaz csak a kamatkülönbözet százmilliárdokban mérhető.
A kérdés tehát az, hogy megéri-e az ár, amit egy kétségkívül jelentős politikus világpolitikai ambícióiért minden magyar állampolgár fizet.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.