Gyakran elhangzik, hogy a magyar kormány egyfajta kultúrharcot folytat. Sokan használják ezt a fogalmat, egyre koptatva az értelmét, és ezáltal jelentéktelenné téve a téteket. De valójában a kultúrharc nem azt jelentette a történelemben, amit ma értenek alatta!
A Kulturkampf kifejezés nem olyan régi, mint elsőre gondolnánk. A XIX. század második felében egy Rudolf Virchow nevű német orvos, liberális képviselő használta először a fogalmat, és azt a küzdelmet értette alatta, amelyet a porosz állam Bismarck vezetésével folytatott a katolikus egyház ellen az 1870-es években. Virchow és a liberálisok egyetértettek a katolikus egyház visszaszorításával, ami nagyrészt a szekularizációs program része volt, de ott húzódott mögötte a nemzeti kérdés: a liberálisok sokkal kevésbé tartották lojálisnak a katolikus egyházat a német nemzetépítés ügye iránt, mint a protestánsokat. Elvégre Luther Mártonban látták a németség hősét! S így érkezünk el a kultúrharc harmadik rétegéhez: a katolikus egyház visszaszorításával a Bismarck vezette porosz konzervatívok és a nemzeti liberálisok szövetsége egyszerre kívánt ütni a porosz protestánsokat parvenünek tekintő katolikus bajorok szeparatista mozgalmán, az ugyancsak katolikus poseni lengyeleken és elzászi franciákon, valamint a Habsburgok vezette Ausztrián.
Az 1870-es évek kíméletlen német kultúrharcához képest a magyar kultúrharc inkább paródia. Kérdés, egyáltalán lehet-e harcról beszélni olyan kapcsolatrendszerben, ahol az egyik fél képes úthengerrel elsöpörni az ellenfelét, míg a másik teljesen kivéreztetett. Németországban viszont Bismarck és nemzeti liberális szövetségesei, meg a pángermán mozgalmak álltak szemben egy igen színes koalícióval, amelyben bajorok, lengyelek, elzásziak, Rajna-vidékiek voltak együtt, pártállásra való tekintet nélkül, továbbá a keresztényszociális Centrum Párt. Bismarck betiltotta a jezsuita rendet, bevezette a szószékparagrafust (amelynek értelmében a papok nem szónokolhattak a templomban a „közbékét veszélyeztető módon”), de szigorával azt érte el, hogy tömegek kísérték az elítélt papokat a börtön kapujáig.
Végül 1878-ban Bismarck befejezte a kultúrharcot, két okból: egyrészt az új pápa, XIII. Leó szelídebbnek ígérkezett, mint az elhunyt IX. Piusz, másrészt az új mumust a szociáldemokráciában találta meg. Világos volt, hogy a porosz hatalom kénytelen elfogadni a Centrum Párt jelenlétét. Mint annyiszor a történelem során, az elítéltek mártíromsága nem gyöngítette, hanem erősítette a megtámadott felet.
A katolicizmus elleni kultúrharc persze nem múlt el nyomtalanul. Fönntartották a szószékparagrafust, és csak meglepően későn, 1953-ban, vagyis az adenaueri kereszténydemokrata időszakban törölték el. A szószékparagrafus a hitleri diktatúra idején lehetőséget adott a retorziókra a rendszert bíráló, a faji és politikai okból üldözött csoportokért kiálló papok ellen. „A közbéke veszélyeztetése” olyan keret volt, amit némi fantáziával bármire rá lehetett húzni. S mivel egy diktatúrában nincs olyan, ami ne lenne országos politika tárgya, ezért a papokat bármiféle érvvel letartóztathatták.
Németországban a kultúrharc igazából csak az 1970-es években nyugodott el. Az antináci konszenzuson túlmenő, tekintélyelvűség-ellenes közgondolkodás erre az időre szilárdult meg, elsősorban a nyugatnémet 1968-nak köszönhetően.
Míg a német esetben a társadalom és politika leszámolt azokkal az autoriter történelmi tradíciókkal, amelyekre hivatkozva a rezsim félrevezette a nemzetet 1933 után, Olaszországban a szembenézés és leszámolás elmaradt, miként már az 1994-es kormányalakítás mutatta. (A posztfasiszta Olasz Társadalmi Mozgalom akkor került hatalomra, szövetségben a Silvio Berlusconi vezette Forza Italia mozgalommal.) Ugyanilyen jelenség Giorgia Meloni kormányra kerülése is.
Ahogyan a német kultúrharc, az olasz párja is vastagon beágyazódik a XIX. századi nemzetépítésbe, valamint az állam és egyház közötti konfliktusba. Az ellentét visszavezethető egészen 1870-ig, amikor az Olasz Királyság csapatai bevonultak Rómába. Ne szépítsük, a nemzeti királyság egyszerűen megszállta a Pápai Államot, amelynek népe idegennek tekintette az Olasz Királyságot. Ahogyan korábban Közép-Itáliában, Szicíliában vagy Nápolyban tették, a király hivatalnokai népszavazással erősítették meg az adott régió csatlakozását az egységes, nagy olasz hazához.
Az egykor liberálisnak és a nemzeti törekvés szövetségesének induló, de erre az időre megcsontosodott IX. Piusz pápa magát „fogolynak” nyilvánította, és megvetően szólt az olasz állam által fölkínált apanázsról, azt a Júdásnak járó harminc ezüstnek minősítve. Kezdetét vette az állam és egyház, a király és a Szentatya közötti kultúrharc. A pápa megtiltotta a katolikus hívőknek, hogy részt vegyenek az olasz állam életében. Lényegében passzív rezisztenciát javasolt: egy hithű katolikusnak tilos volt politizálnia, az államéletben képviseletet vállalnia, sőt szavaznia a választáson. Mivel Olaszország lakosságának túlnyomó többsége papíron katolikus volt (eltekintve kis létszámú zsidó és evangélikus, valamint még kisebb valdens közösségektől), ha minden katolikus hallgatott volna a pápára, az megbénította volna az államéletet, a közigazgatást és a hadsereget.
Innentől kezdve minden olasznak választania kellett: melyik Olaszországgal van, a pápáéval vagy az államéval. A passzív ellenállás ajánlata visszaütött: egy, a német Centrum Párthoz hasonló modern keresztényszociális párt megalakulása évtizedekre ellehetetlenült.
Ahogyan a német eset, az olasz is rendelkezett egy regionalizmus-nemzet ellentét-réteggel. Dél-Itália lakossága, elsősorban a parasztság megszállásnak tekintette az Olasz Királyság általi bekebelezést. Ennek a mai napig van szociálpszichológiai következménye: Umberto Bossi és észak-olasz szeparatistái előszeretettel gúnyolták a túlzottan katolikus délieket, erényt kovácsolva az észak-olasz antiklerikális hagyományból. Bossiék lényegében a régi bort (szekularizáció) töltötték új, szélsőjobboldali, Dél-ellenes tömlőbe. A helyzetet még bonyolította, hogy ahogyan Németországban, Olaszországban is volt egy olyan vetülete a kultúrharcnak, hogy elvágják az utolsó szálakat is a katolikus Habsburgok vezette Ausztria emlékétől.
A király, II. Viktor Emánuel kormánya fölfüggesztette a teológiai karokat az egyetemeken, és kötelezővé tette a papok számára a katonai szolgálatot. Majd betiltották a vallásoktatást az elemi iskolákban. Makacskodott a pápa, makacssággal reagált a király és miniszterelnöke! Előbbi konokságnak a konzervatívok, utóbbinak a liberálisok éljeneztek. Több mint szimbolikus lépés volt az eretnekségért máglyán elégetett Giordano Bruno természettudós szobrának leleplezése. XIII. Leó pápa szelídebb volt, mint elődje, de a Bruno-szobor leleplezése annyira fölháborította, hogy fölmerült a gondolat, örökre elhagyja Rómát.
Az egyház és állam közötti, vagyis a „két Olaszország” közötti konfliktust az 1929-es lateráni egyezmény zárta le békésen, amikor a Mussolini vezette fasiszta rendszer elismerte a Vatikán függetlenségét. Mussolinit persze nem emberbarát szándékok vezették, hanem az, hogy feledtesse 1922 előtti antiklerikális nézeteit, valamint egységbe forrassza az olaszokat.
Mint látható, a német és olasz példákban a kultúrharc több réteggel rendelkezett. Megtalálható bennük az egyház és állam, valamint a nemzet és regionalizmus közötti ellentét. A német esetben a kormány egyszerűen abbahagyta a kultúrharcot, míg az olaszoknál végül az állam és az egyház kiegyezett. Végső soron win-win helyzet alakult ki a kormányzat és az egyház között.
Mindazonáltal a kultúrharcok társadalomlélektani hatása nem szűnt meg a konfliktus kormányzatok általi lezárásával. A gyűlölet méregként átjárta a társadalmat, és még a demokrácia kialakulása után is évtizedekig hatott. Ez pedig semmi jót nem ígér a magyar helyzetben: még ha egyszer az illiberális rendszer véget is ér, a társadalom hosszú ideig küszködik majd a kultúrharc örökségével. Ez a helyzet nagy toleranciát kíván minden jövőbeli magyar párttól.