Egyrészt a Beatles sosem látott magasságokba jutott, első nagylemeze, a Please Please Me harminc héten állt az albumlista élén az Egyesült Királyságban. E harminc héthez csak annyit, hogy megközelíteni egyedül a Beatles tudta – leginkább a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band-nagylemez 24 hetes elsőségével –, Elvis Presley lemaradt, mint a borravaló a Blue Hawaii LP tizenhét hetes uralkodásával.
Másrészt a Gerry and the Pacemakers különleges zenekar volt: első három kislemeze egyaránt a slágerlista legtetejére került. Az együttes a How Do You Do Ittel kezdte, az I Like Ittel folytatta, harmadszorra pedig végképp belovagolt a rocktörténelembe: úgy adaptálta a Molnár Ferenc Liliom (Egy csirkefogó élete és halála) című műve alapján készült Broadway-musical, a Carousel betétdalát, hogy a You'll Never Walk Alone-t kultikus zenedarabbá avatta.
A Richard Rodgers–Oscar Hammerstein II. szerzőpáros a második világháborús özvegyeket vigasztalta 1945-ben, azaz széles körben szívhez szólt Amerikában, de szerzeményének eredeti népszerűsége semmi sem volt a feldolgozás sikeréhez képest. (A szövegíró Hammerstein II.-nek a nagyapja volt a zeneszerző Oscar Hammerstein I.) Csak Nagy-Britanniában 776 ezer példány kelt el a kislemezből, amely aztán a Liverpool futballklub himnuszává vált, a You'll Never Walk Alone cím felkerült az Anfield Road-i stadion bejárati kapujára, a dal viszont nem került le a műsorról, máig felhangzik a labdarúgócsapat minden egyes mérkőzésén.
Sajnos 1964 februárjában még a Gerry and the Pacemakersben is megingott a bizalom, mert a banda negyedik száma, az I'm the One csupán a második helyig jutott az Egyesült Királyság slágerlistáján. Ezzel együtt a zenekar év eleji brit turnéján, amelynek sztárvendége Ben E. King volt, minden koncertre elővételben elkelt az összes jegy, ám aztán újabb súlyos csalódás következett, mert az Ed Sullivan Show-ban is előadott Don't Let the Sun Catch You Crying nem került az első öt közé, be kellett érnie a hatodik hellyel.
Tényleg rogyadozott az együttes, a Ferry Cross the Mersey című filmdalt csupán nyolcadikként jegyezték, az I'll Be There (12.) pedig nem jutott a Top Tenbe. Gerry Marsden 1966-ban már az együttes feloszlatásán tűnődött, és 1967-ben véget is ért a történet, amely az énekes-dalszerző Gerry Marsden 2021-ben bekövetkezett halála miatt bizonyára az idők végezetéig tart.
Akárcsak a Beatles-sztori. Az örök rekorder első albumot 1963. február 11-én 13 óra alatt vette fel a Fab Four, méghozzá egy brit turné közben úgy, hogy másnap előbb Sheffieldben, majd a Manchesterhez közeli Oldhamben játszott. Ehhez képest a nagylemezről utóbb azt írták: „Olyan, mint Neil Armstrong lába az űrhajózás történetében.”
A négy új kompozíciót (I Saw Her Standing There, Misery, Do You Want to Know a Secret, There's a Place) tartalmazó albumon szerepelt a zenekar első két kislemezének valamennyi dala – Love Me Do/ P. S. I Love You, illetve Please Please Me/Ask Me Why –, továbbá két Shirelles-szám (Baby It's You, Boys), egy-egy nóta a Cookiestól (Chains), Herb Alperttől, illetve szövegesen Billy Dee Williamstől (A Taste of Honey), valamint a Top Notestól (Twist and Shout). Az utóbbi dal az eredeti előadóval nem keltett feltűnést, Amerikában az Isley Brothers kalauzolta a közismertséghez, de az ohiói családi trió sikere sem konkurálhatott azzal az őrülettel, amely a Beatles-változatot övezte.
Az 1977-ben kiadott élő nagylemez, a The Beatles at the Hollywood Bowl is ezzel a számmal kezdődött. A mesés négyes már régen feloszlott, de az album az Egyesült Királyságban az első, az Egyesült Államokban a második helyre került. Pedig nem sokat lehetett hallani a dalokból, úgy visított az 1964-ben és 1965-ben rögzített koncertek közönsége.
A Rolling Stone magazin 2004-ben könyvben kiadott album-útmutatójában az állt a lemezről: „Tisztelgés a rajongók előtt, akik elnyomják a bandát a műsorok közben. Ezek a lányok a rock and roll világának ismeretlen kis hősei voltak, és megérdemlik, hogy egy Beatles-album főszereplői legyenek.”
Csak annyit lehet hozzátenni: yeah, yeah, yeah.
