Veronika kiszáll a kocsiból, kezébe adom a cuccait, két napos út van mögöttünk, basztunk is. Megpuszilom az egyik arcát. Messziről hoztam, nem megy olyan messzire el.
– Te aztán tudsz búcsúzkodni – mondja. Nem rá figyelek.
A legalsó lépcsőkövön ül, két lába térdig alatta, mellette gurulós, hosszabb tartózkodáshoz dagasztott bőrönd és kutyus, fülét lógató szomorú beagle.
Veronika hátul el. Vissza se néz. A visszapillantó tükrömben már nem látom.
Nézem a lányt, a hozzátapadó, jobb kézzel simogatott kutyát. Soha senkivel még nem lehetett ennyire együtt ez a kéz. Elhagyta őket is valaki. Az egyiket. A másikat. Laposodó mellek a kockásan batikolt intelligencia alatt.
Kerek arc, sűrű, szálkás, fekete hajzat hanyagul hátraszórva, tarka beagle szőrt simogató kéz, távolság a szemekben, a szomorú kutyaszemben is. Tavasz van, éppen elmegy.
Rám-rám pillant. Gyakran pillant rám, aztán elkapja. Akkor keresi a tekintetet, amikor én mintha nem.
– Segíthetek?
Néz.
– S. felé megyek.
Néz.
– Ne nézzen, ne nézzen így. Ha segíthetek, elviszem.
– Én is arrafelé – mondja.
– Akkor gyerünk.
Hallgatunk a kocsiban.
– Ki volt ő? – kérdezi egyszer. – Lefogadom, az anyja?
– Ne fogadjon, hetven éves vagyok. A szeretőm, férjes asszony. A férjéhez hoztam vissza.
– Hm! Minek?
– Oda tartozik.
– Három kiskorú gyerek.
– Honnan veszi? Annyi.
– Na, ugye!
– Maga hozzám jön?
Még nem tegeződtünk.
– Dehogy, nem magához.
– Csak azt hiszi.
– Csak azt hiszi. Vár a barátom S.-ben.
– Hiszi, amit nem akar!
– Azt hiszem.
– Azt sem tudja, merre van S.
– Nem tudom!
– Na, ugye.
Megyünk, megyünk mendegélünk.
– Nekem mindegy, csak guruljon a kerék.
– Meg vagyunk áldva.
– Még ez is, te szemét! A földúton jobbra megállhatsz.
Antónia
A hatvani állomáson lassú vonatok jönnek, lassú vonatok mennek. Sohasem volt állomás, mégis az. A jövés-menés között hosszú szünetekkel egyszer csak megint ottvagyok. Kikísértem, akit kikísértem, elvittem a délutáni járathoz, akit elvittem. Az asszonyomat, aki abban a pillanatban még az volt, és sutty, már nem is az. Várja a férje, három kiskorú gyerekkel.
Antónia, aki csak jóval később, de talán már másnap lett számomra Antónia, a legalsó lépcsőkövön ült, két lába térdig alatta, mellette gurulós, hosszabb tartózkodáshoz dagasztott bőrönd és kutyus, fülét lógató szomorú beagle. A bejárat előtt, már az utcán, messzire a sínektől.
Nézem a lányt, a hozzátapadó, jobb kézzel simogatott kutyát. Soha senkivel még nem lehetett ennyire együtt ez a kéz. Elhagyta őket is valaki. Az egyiket. A másikat. Engem Veronika.
Laposodó mellek. Pedig szinte még gyerek, lógnak, csüngenek és csöngenek. Zuhanyzófülkébe, panzióban, nem engedne maga mellé, leskelődhetnék az üvegfal mögött. Sejthetném, ami sejthető.
Távolság a szemekben, a szomorú kutyaszemben. Tavasz van, éppen elmegy. Nem jön meg a nyár. Csak a távolság.
Rám-rám pillant. Gyakran pillant rám, aztán elkapja. Akkor keresi a tekintetet, amikor én mintha már nem is merném.
– Segíthetek?
*
Megyünk, megyünk mendegélünk.
– Mindegy nekem, csak guruljon a kerék.
– Meg vagyunk áldva.
– Még ez is, te szemét! A földúton jobbra megállhatsz. Voltam már kurva is.
*
És akkor, már otthon, elkezdtem írni Antóniát. A történetét. A testére írtam. Nyeszlett kis nő, gondoltam, de majd a hátáról a hasára fordítom, hogy több, ne csak az ő története férjen rá. Így lett. Nem is annyira nyeszlett már.
*
(Regényt nem írok, nincs hozzá türelmem, azt majd valaki más: Antóniáról Veronika. Írók lennénk, vagy mik, mind a hárman.)
*
Lapos és szép, elég aprókat félretolni a tangát, azonnal látszik a csiklója! Szomorú pina, szomorú csikló, szomorú beagle itt nálam. A tornácról leskelődik. Városi ember vagyok, falun élek. Megbaszva is szomorú maradt Antónia, látom a beagle szemén. Térdemmel még ölelgethető lehetett volna. Minden jöhet, ami hosszan kemény, ezt mondja. Szerencsés vagyok, minden álmom valóra válik: Antónia.
*
Hetvenéves vagyok, befogadtam Antóniát. Naponta írok a testére Veronikáról, beleégetem a múltamat a jelenemmel és a jövőmet a múltammal. Író leszek vagy mi a fasz, általuk. De hiszen már azok vagyunk mind a hárman: Veronika, Antónia és én. Szerelmeimet, a két-három gyerekes férjes anyákat, csábításaimat mind a ketten az anyámnak nézik. Egyik anyám az egyik, másik anyám a másik. Egyik sem sérteget, hiszen gyerek még mind a kettő. Veronika és Antónia. Az ő anyái miért nem lehetnek az én anyáim is.
*
Nálam ébred, nálam alszik el. Tőlem szökik, hozzám költözik vissza. Antónia. Veronika. Meg RózaLujza, a férjet vesztett szajha, a boldog-boldogtalan, anyaszegény, apaszegény Lu, a vietnámi zeneművésznő.
*
Teremtett pinafarmon élek, teremtett nőromok között. Ők meg énközöttem.
