„Mint fűszál széle, papír éle: / alattomosan ejt sebet” – írja Petri György A seb című négysorosában. Narine Abgarjan Élni tovább című, drámaian szép könyvének szenvedéstörténete maradandó emlékként sebzi meg az olvasót.
Örményország neve hallatán azonnal a történelmi emlékezetben élő népirtás, az örménység ellen folytatott ádáz kirekesztés, üldözés kerül az elsőként megfogalmazódó gondolatok közé. Felvetődhet Franz Werfel első világháborúban játszódó regényében, A Musza Dagh negyven napjában olvasható, fájdalmasan találó megfogalmazás: „Az emberi természet kiirthatatlan sajátossága, hogy örökös érvényesülési vágyát könyörtelenül kimutatja az alacsonyabb rangúak, szegényebbek, nyomorékok, sőt az idegenek rovására, ahol és amikor csak alkalma nyílik rá. A megalázás vágya és az ebből fakadó bosszúszomj nagyon jelentős mozgatóereje a világtörténelemnek, amelyet a politikai eszmények nyűtt palástja csak hiányosan takar.” Itt és most, e könyv lapjain nem az oszmán–örmény ellentét áll a középpontban, itt és most, e könyv lapjain az örmény–azeri háború hagy mélyvágást az örmény történelmen, az örmény családok életén.
A Moszkvában élő, örmény származású orosz Narine Abgarjan (magyarul Égből hullott három alma című regénye jelent meg korábban) a könyve helyszínéül választott Berdben, Örményország északkeleti városában nevelkedett. Írásai szereplői egytől egyig árva emberek. Csonka családok. Szüleiket elveszített gyermekek, gyermeküket elveszített szülők. A szétesés közeli állapotba került emberi életek egyben tartója, megtartója a hagyomány, a közösség erejében bizakodás, a babonásan védett tradíció, a makacs szokás. Afféle rend, afféle belső, nem a történelem és a világ menetéhez igazított óra. Ahogy a testünkön felülkerekedni szándékozó pánikroham ellen alkalmazott légzésgyakorlat, úgy ezeket a súlyos veszteségből lábadozó, lelkileg-testileg meggyötört embereket a teljes összeomlástól a tradíció, az élettisztelet, az egymásrautaltsággal járó felelősség menti meg. A szép emberség példájával győzi meg az olvasót, hogy az élet él és élni akar, mint az aszfalt szűk réséből szárba szökkent növény, bárhol, a legkedvezőtlenebb körülmények dacára felbukkan, jogot követel magának.
A halál az élet része, rendben, és a kegyetlenség része az embernek? Bizonyos határon túl minden megengedett? Az emberről lehúzott utolsó bőrrel elvész az emberi tartás, az erkölcs? Néhány röpke, olvasáskor gejzírként feltörő, kényelmetlen kérdést, amivel pisztolyt szegez nekünk a novellafüzér.
A szerző nem kívánja mindenáron arcunkba tolni a háborút és a szenvedést, költőien gyönyörű mondataiban finoman észrevételez, láttat. „Anyicska azt válaszolta, hogy kettejüknek együtt már annyi bánata lesz, hogy biztosan nem fognak tudni boldogulni vele. Így viszont, mindenki a magáéval, valahogy csak eléldegél.” „A háború kegyetlen évében született, amikor az ember egy kezén össze tudta számolni a háziállatokat.”
A háború borzalmairól készült, mementóként itt hagyott elrettentő freskók újabb darabja a Goretity József kitűnő fordításában megjelent Élni tovább.(Typotex Kiadó, 2022, 197 o.)
háború;Örményország;árva gyerekek;
2023-06-24 09:55:00
