;

pesszimizmus;boldogság;

- Boldogtalan leprások

Pillantás a kilencedikről

Igazán nem állíthatom, hogy meglepett az az összeállítás, amelyet a minap olvashattam az enpenzem.hu oldalán. A portál egy nemzetközi felmérést ismertetett (GWI), amely 52 ország 2.7 milliárd fogyasztóját profilírozta, köztük, a magyarokét is. A felmérés arra volt kíváncsi, hogyan látják az adott ország lakói az előttük álló hat hónap gazdasági kilátásait, illetve saját pénzügyi helyzetüket. Nos, a kutatás alapján mi magyarok bizonyultunk a legpesszimistábbnak; honfitársaink 44 százaléka arra számít, hogy a következő fél évben rosszabb helyzetbe kerül, illetve 72 százalék azt mondja, hogy az ország helyzete is romlani fog. Az elemzők szerint mindez összefüggésben azzal, hogy Magyarország Európában az első helyen áll az inflációs ráta tekintetében.

Azt írtam fentebb, hogy az eredmény nem lepett meg, mégpedig azért nem, mert alapvetően igaz az állítás: pesszimista nép vagyunk. Amikor megkértem Kiss Róbert Richárdot turisztikai szakújságírót, aki könyvsorozatot ír arról, hogy milyennek látnak bennünket a világban, foglalja össze egy szóval a tapasztalatait, pontosan ezt a kifejezést használta. Pesszimistának. Csak egy példa, az említett könyvből: egy indiai lepratelep leakója pozitívabbnak látja az életkilátásait, mint néhány megkérdezett magyar.

Nem mond ellent ennek egy másik felmérés, amelyet nevezzünk az egyszerűség kedvéért boldogság-kutatásnak. Ezt egyébként az Ipsos készítette, 32 országban. Itt  is a rangsor alján áll Magyarország, nálunk minden második ember boldogtalannak érzi magát, míg a többi ország lakói hetvenhárom százalékban derűsen élik mindennapjaikat. Vagyis: a mi életünkből szinte teljes mértékben hiányzik a derű. Ami azért, lássuk be, meglepő, hiszen olyan kormányunk van, amely igazán nagyszerűnek mutatja az itthoni viszonyokat; ha nem volna ellenzék, amely ugye háború-párti, Soros (aktuálisan: a fia) által támogatott  sok-sok civil szervezet, migránsokat ránk küldő Európai Unió, akkor maga lenne a Kánaán. Szóval van itt valami alapvető ellentmondás: borúsan látjuk a saját jövőnket, az országét még inkább, amiből mégiscsak az következne, hogy elégedetlenek vagyunk a kormánnyal. Ugyanakkor a közvélemény-kutatások épp az ellenkezőjét mutatják, legalábbis annyiban, hogy a választók magasan a Fideszt helyezik a népszerűségi lista élére, mintha mi eleve boldogtalanok és pesszimisták akarnánk lenni.

De, az is lehet, hogy itt valami másról van szó. Arról, hogy a magyar néplélek meghatározottan ilyen, ebben az országban az embereknek – mert hát pesszimisták – szükségük van külső ellenségre, amely ellenség mindjárt meg is magyarázza a rosszkedvüket. És, hogy ezt, ezeket megtalálják, ebben segít nekik Orbán Viktor. Ha nem tenné, még rádöbbennének, hogy itt valami nagyon el van rontva, és az átlagember nem azért él rosszul, mert nincs jogállam, nincs biztonság, nem látja, nem láthatja a holnapot, netán megfogalmazódna benne, hogy a hatalom elsősorban saját magát, a saját jövőjét – és a nómenklatúra pénztárcáját – félti, hogy a korrupció föntről érkezik, állami szintű, és bizony helyenként úgy tekintenek rájuk, alattvalóikra, mintha leprások lennének.

Nem az optimista fajtából, persze.